Főoldal » Cikkek » Eckhart Tolle

A fókuszban Eckhart Tolle


________________________________________

A FÓKUSZBAN:
ECKHART TOLLE

________________________________________


Eckhart Tolle
A most hatalma:
Útmutató a
spirituális
megvilágosodáshoz
(Namaste Publishing)
több, mint egy
éve a Banyen
bestsellere.
Sok
embert megérintett
egyszerű, mégis
mély üzenete, a könyv és szerzője sikeres lett
az olvasók, és a spirituális keresők körében,
szerte a világon.

 

 
    A most Vancouverben élő Eckhart Németországban született, a University of London egyetemen szerzett diplomát, kutató tudósként működött Angliában, a Cambridge University egyetemen. 29 évesen ún. mély spirituális átalakuláson ment keresztül, amely életútját radikálisan megváltoztatta. Miután néhány évet átalakulása megértésének, integrálásának és elmélyítésének szentelt, fokozatosan tanácsadással és tanítással kezdett foglalkozni. Jelenleg leginkább előadóként és workshop vezetőként keresett. Örömmel teli várakozással tekintünk elkövetkező előadása és tanítása elébe, amit 2001. januárjában készül megtartani, Vancouverben.
    A Stanley Parkban ültünk le beszélgetni egy szeptemberi nap délutánján.


________________________________________

A most hatalma
AZ INTERJÚT
ECKHART TOLLÉVEL
MICHAEL BERTRAND KÉSZÍTETTE

________________________________________

 


Hogy mennek mostanában dolgaid? Elfoglalt ember vagy? Hogyan kezeled a módszeredre irányuló figyelmet?
    Nos, a könyvem két és fél évvel ezelőtt jelent meg és természetesen az életem a külszínen, a sok utazás és beszélgetés következtében, drámai módon megváltozott. Én egy nagyon nyugodt élethez vagyok szokva, és most ennek az ellenkezője van. Majdnem a teljes időmben kint vagyok a világban. Tulajdonképpen kedvemet lelem benne, de a szívem mélyén azért remete maradtam, így amikor nem utazom, vagy nem vagyok emberek között, szeretem az időt kikapcsolni, és olyankor teljesen egyedül vagyok a csendben.
    Bámulatos, hogy milyen sok emberre hat a könyv. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok emberre fog hatni. Úgy gondoltam, hogy egy könyv ismertté válása hosszú időt igényel. Azt gondoltam, hogy lassabban fog növekedni az ismertsége, ezzel szemben nagyon gyorsan.

Kik az olvasók? Akiket a leginkább érdekel a tanításod, akikről a könyvben és az előadásaid során beszélsz?
    A lényeg, a tanítás legszorosabb értelemben vett alapja az, hogy az emberek a tudatosság különböző szintjein lehetnek. A tudatosságnak az az állapota, amit normálisnak tekintünk, és amely az emberi történelemre évezredek óta jellemző, nem az egyetlen lehetséges tudatossági állapot. És nem is a lehető legfejlettebb emberi állapot.
    Ebben semmi új nincs. Minden nagy tanítás és tanító rámutatott a tényre, hogy a tudatosság ún. normális állapota rendkívüli módon hibás, egy olyan állapot, amelyet az ősi tanítások szenvedésnek neveztek. Buddha szenvedésnek nevezte, Jézus a bűn és az illúzió állapotának, és a Hinduk a káprázat állapotának.
Tehát minden ősi tanító egyetért abban, hogy a tudatosság normális emberi állapota, ahogy én nevezem, az elmebetegség állapota. Mindenki ellenőrizheti ezt, ha tekinti az emberiség történelmét, amelynek 90%-a – ha csakugyan objektíven nézed – kollektív elmebajnak nevezhető, roppant mennyiségű szenvedéssel, amelyet emberek okoztak más embereknek, saját maguknak, és más élőlényeknek.
     A tanítás második része az, hogy lehetőség van belépni ebbe az állapotba, most. És nemcsak hogy be lehet lépni, most, de ez az egyetlen időpont, amikor be lehet lépni a tudatosság állapotába, ami a Mostban van; nem kell a jövőre várni, hogy a tudatosság majd eljön egy jövőbe kivetített állapotban, hanem arra kell ráeszmélni, hogy a tudatosság új állapota időtől független.
     A régi tudatossági állapot fő jellemzője, hogy a múlt és a jövő uralja, vagyis az idő. Ha megfigyeled elméd működését, észre fogod venni, hogy az majdnem soha nincs a jelen pillanatban. Az elme mindig a jövőbe való kivetítéssel van elfoglalva, a jövőre gondol, vagy a jövőben próbál lenni, vagy a múltat próbálja újra életre kelteni.

Minden ősi tanítás egybehangzóan arról beszél, hogy a normál emberi tudatosság, ahogyan azt én nevezem, az elmezavar állapota.

    A tudatosság régi állapota a gondolkodás folyamatával való azonosság állapota is. Nos, mit jelent ez? Azonosságon azt értem, hogy az én érzékeléséből származtatod magad, amely ént a gondolatmozgások alkotják, a mentális zaj teljes mértékben a csapdájába ejtett, identitásod a mentális zajjal azonos.
Énérzékelésedet tehát teljes egészében a gondolkodásból származtatod, ami azt jelenti, hogy az egy képet alkot a fejedben arról, hogy „ki vagyok én”, hogy „ez vagyok én”, és ez a kép mindig kínosan érzi magát, még ha maga az ember nagyon magabiztosnak látszik is. Ennek az énérzékelésnek konfliktusra van szüksége ahhoz, hogy létezőnek érezze magát. Nem képes tolerálni a huzamos konfliktus nélküli időszakokat, mert a kis én folyamatos létezése az elkülönültség érzetétől függ.
    Önmagát „én”-ként definiálja, és ami nem én, azt „másik”-nak. Így hát minél inkább konfliktusban tudok lenni a nem énnel, az énem – ami végső soron illúzió – érzékelése annál erősebb. Neked persze az egó folyamatosan azt mondja, hogy el akarja kerülni konfliktust, a boldogságot keresi. De az egó úgy van megkonstruálva, hogy a boldogság állapotát, amit úgymond keres, nem engedheti meg magának, amikor a túlélését a konfliktus biztosítja.

Eszerint, az egyén képes lehet elérni a határig, mondhatni, eljutni az éntelenségig, az egó nélküli állapotig, majd visszahátrálni. Eljuthat nagyon messzire, majd az egó egyszer csak visszarendezi az erőit. Hogyan lehet ezt elkerülni?
    Mindenekelőtt, igaz az, hogy eljuthatsz a határig, majd visszavonulhatsz, mivel a béke nagyon fenyegető az elme-alkotta egós én számára. Elsőként azt kell felismerni, hogy a boldogtalanság, a kielégületlenség és az elégedetlenség kizárólag külső tényezőkből való származtatása – illúzió. Ezek beépültek az egós elme valódi struktúrájába, és a lényegét alkotják a régi tudatosságnak.
    Meglepő lehet a felismerés, hogy nem számít hová mész, ezek a struktúrák veled mennek. Elmehetsz akár a legparadicsomibb szigetre, vagy egy olyan bolygóra, amely maga a mennyország, de ha magaddal cipeled az egós elme struktúráit, akkor azok a mennyországot pokollá transzformálják. A hatalmas lépést előre az a felismerésed jelenti, hogy a boldogtalanság, az elégedetlenség és a konfliktus a legtöbb ember életében elméjük struktúráiból ered inkább, mint külső okokból.
    Amikor tisztán látni vagy képes, hogy a szabadsághiány állapotának mi az eredete, akkor az már a szabadság kezdete, az igazi tudatosság állapotának a kezdete. Úgy is fogalmazhatunk, hogy amint kezdesz tanújává válni elméd (amibe beleértem az érzelmeket is, mert azok az elme tevékenységének a testben való tükröződései) működésének, a vele való teljes azonosulás helyett, az már a tudatosság új állapotába való emelkedés kezdete.
    Majd figyeld meg, hogyan támad benned az elégedetlenség, hogyan keletkezik benned a boldogtalanság, majd nézz még mélyebbre, és meg fogod látni a végső alap okot: a jelen pillanattal szembeni tagadásodat, ellenállásodat, harcodat. Ez a végső alap ok az, amely a boldogtalanság struktúráit fenntartja, és visszautasítja az élet totális elfogadását, az „igen” mondását erre a pillanatra.
    Ha igent mondasz a pillanatra, akkor nem állsz ellene többé az életnek, mert az élet mindig most van. A nemelfogadása annak, ami van, az alapja az egós énérzékelésnek, mert az a harc és az ellenállás révén erősödik, és azt mondja, hogy „Nem, nem, nem”. Ezzel az illuzórikus én vagyok érzés válik erősebbé. Így az illúzió válik erősebbé, az egó válik erősebbé, a szenvedés válik erősebbé. Ezek mind együtt járnak. Az egó szereti ezt.
    Így hát nem meglepő, ha tekinted az emberiség történetét, akkor őrültséget látsz, és láthatod, hogy mindennek a létrehozói az emberi elme struktúrái. Az hozta létre a poklot planétánkon, amely egyébként maga a paradicsom.

A jelen pillanat érzékeléséhez kell találnom egy módszert arra, hogyan érezzem azt, amit még soha nem éreztem. Aszívemet fedő látszat, vagy pajzs mögé kell jutnom, valahogyan össze kell kapcsolnom azt azzal a hellyel, ami gondolkodik róla.
    Igen. Nagyon gyakori a jelen pillanat történésének a tagadása, ami tagadása az éppen történőnek, ami magában foglalja az e pillanatban benned történőt is, tagadása a teljes „igen” mondásának bármilyen érzelemre, ami ott lehet, vagy bármilyen belső állapotra, ami ebben a pillanatban előállhat, tagadása a teljes „igen” mondásának bármilyen külső szituációra, amely ebben a pillanatban kialakulhat. Pedig késő harcolni ellene, mivel az már van. Nem tudsz az ellen harcolni, ami van.
    Cselekedhetsz a most elfogadásának az alapján. Az olyan cselekedet, amely ebből az elfogadásból keletkezik, nagyon képességnövelő. Gyakori, hogy az ellenállás és tagadás negatív állapotából induló és ’nemet’ mondó cselekedet sok energiát foglal magában, viszont súlyos negativitással szennyezett. A ’nem’ mondásából indul ki, ezért az én egós érzetét óvja, erősíti. Így, bármilyen cselekvés is induljon ki belőle, az – keleti kifejezéssel élve – „karmikus” hatású, vagyis további karmát terem, és további szenvedést.

Abban a pillanatban, amikor igent mondasz arra, ami van, nem állsz ellen többé az életnek, mert az élet mindig most van.

    Nagyon radikális elmozdulásra van lehetőség az emberi tudatosságban, de amikor ezt mondom, akkor az egós elme lép be, és azt mondja, „Oké, csak mondd meg, hogyan jussak el oda! Én majd készítek egy tervet, és el fogom érni annak a megfelelő pontjait – a jövőben”. Az egó a befejezés állapotát a jövőbe vetíti ki azzal, hogy „valamikor a jövőben elérem”, és elkezd afelé törekedni. Ez azt jelenti, hogy egy üzenetet vett a felszabadulásról és annak egyesítéséről a régi struktúrákkal, hogy „a jövő egy bizonyos pontján oké leszek, és teljes, és befejezett, és egész. Csak el kell odáig érnem. Addig is boldogtalan vagyok, mert még nem vagyok ott”.

Hát akkor hogyan zuhanhatunk bele a Mostba?
    Nagyon jó a kérdés. Valahányszor megfigyeled, hogy mit csinálnak az érzelmeid, tanújává válva annak, hogy mi megy vége a bensődben, már be is léptél a jelen állapotába. Megfigyelheted mindezt, azt, hogy milyen a zajos elme. Amikor hirtelen tudatára ébredsz, hogy képes vagy a megfigyelésre, ez azt jelenti, hogy kizuhansz az időhöz kötött állapotból. Valami nagyon más keletkezik. Ezt én a jelenlét állapotának nevezem.
    Ismétlem, azt mondhatná valaki, hogy nincs hogyan. A tudatosság állapota, ahogyan én a jelenlét állapotát nevezem, a Mostban való teljes jelenlétet jelenti, a legmagasabb fokú éberséget. Sok ember véletlenül, bizonyos nagyon veszélyes szituációk kerülve tapasztalta ezt meg. Ez hasznos lehet, ha emlékszik az intenzív elevenség állapotára, amire szintén jellemző a gondolkodás és a mentális zaj hiánya, és csupán az intenzív, éber jelenlét állapota létezik.
    A hegymászók, vagy más veszélyes tevékenységet űzők részt vevők szeretik ezt az állapotot. Csak ezekben a pillanatokban képesek elérni ezt az állapotot. Ha egy meredek fal megmászása közben a múltban vagy a jövőben lennének, akkor azt nem sokáig élnék túl. Tehát, bizonyos szituációkban kénytelen vagy a jelenben lenni, és az olyan eleven, aminek a révén a régi állapot nagyon kevéssé kielégítővé válik.

Újra és újra át akarják élni az abban az állapotban tapasztaltakat.
    Igen, de nagyon korlátos hatású, ha az egyetlen lehetőség az ebbe az állapotba lépésre a veszélyes szituáció átélése. Végső soron nagyon magas a kockázata, könnyen lezuhanhatsz a hegyről.
    Jó hírem van – a tudatosság azon állapota, amelyet én jelenlétnek nevezek, most már sokakban magától is megjelenik. Így már nem nagyon kell azon aggódni, hogy „Hogyan idézhetném elő?” Nem is tudjuk előidézni. Inkább legyünk nyitottak rá, így az könyebben megtörténhet.

Így hát aligha fogja valaki közülünk elnyerni a megvalósulás ragyogó pilanatát.
    Lesznek, akik elérik, de ez nem szükségszerű. Fokozatosan egy állapot alakul ki, amelyet a zaj helyett inkább a belső csönd jellemez, amikoris az elme tevékenysége másodlagossá válik. A mentális zajnak nem lesz többé ereje lefoglalni téged, és nem lesz képes olyannyira teljes mértékben magára vonni a figyelmedet, hogy totálisan azonosulj vele. Kezdesz képessé válni rá, hogy a gondolkodást csupán csak gondolkodásnak lásd, nem pedig valami nagy durranásnak, és belátod, hogy minden problémának, amely téged és a legtöbb embert terheli, a mentális zaj az oka.
    Nincs realitása semmilyen problémának. Nem mondom, hogy megszűnnek az élet kihívásai. Kihívások továbbra is érnek, de csak egyetlen módon létezhetnek, a Mostban, és ez az egyetlen hely, ahol a kihívással szembesülhetsz, valamely Mostban történő cselekvés révén, vagy az annak való megadás révén, ami van. Egyik esetben sincs probléma.
    Saját magad ellenőrizheted ezt, ha felteszed a kérdést, „Mi a problémám ebben a pillanatban?"
A kérdés feltevése pillanatában az elme elcsendesedik, és ezt a pillanatot jónak érzékeled, mert a legtöbb pillanat jó. Még ha nem érzed is jónak a felszínen, ha eléggé elcsendesülsz, a jelen pillanat mindig rendelkezik egy mélységes jósággal a történések külső megjelenése alatt, mert létezésed valódi módja elválaszthatatlan attól, amit én a Mostnak nevezek.
    Végső soron a Most a te tudatosságod azon ereje, amely megelőzi a gondolkodást, megelőzi a belőle származó formákat.

Mi a véleményed a lélegzet megfigyelésén alapuló, és az eközben felmerülteket megfigyelő Buddhista Vipassana meditációs technikáról? Szerinted a tiedével rokon dologról van szó, vagy ez a technika másról szól?
    Buddha üzenetének a lényege ugyanez. A meditációs módszerek is azt célozzák, hogy a jelenlét állapotához segítsenek, bár ők sohasem ezeket a szavakat használják. A technikáknak általában az a bökkenője, hogy működnek, de csak időlegesen, mert a technika elhagyása visszavisz az időbe.
    Van egy fejezet a könyvemben arról, amit én belső testnek nevezek. Sok ember azt mondja, hogy ez egy csodálatos technika, de amit én belső testnek nevezek, az annak az energiamezőnek az érzése, ami a fizikai testet átjárja. A láthatatlan energiamező, a serkentő jelenlét, ott van tested minden sejtjében. Tudatosan létezni és benne lenni a testben, vagyis, amikor cselekvéssel, beszéddel, vagy hallgatással vagy elfoglalva, még akkor is figyelmed bizonyos részét tested belső energiamezejébe irányítsd.
    Én nem nevezem technikának, mert azzal túlságosan leegyszerűsödik. A tölgyfa, amikor érzi a gyökerét, mélyen a földben, nem gyakorol semmilyen technikát. Az a létezés állapota. És nem húzódik vissza folyton a mentális zajjal való azonosulás állapotába, hogy figyelmet fordítson teste belső energiamezejébe.
    Az érzet, a test belülről való érzése, a jelenben tart. Az tart a jelenben, és ez az, amire valójában szükséged van. Ha technikának akarod nevezni, rendben, de ez túlságos leegyszerűsítés, mert sokkal többről van szó. Ha lakod a testedet, akkor nyitott vagy a jelenlét állapotára, és az alkalmat teremt a teljes test állapotra.
    Jelenlévővé válasz tested minden egyes sejtjével. Érzed ezt az éber és eleven jelenléti állapotot a karodban, a mellkasodban, a fejedben. Ott van az egész testedben. A Mostban vagy, a nyugodt éberség ezen állapotában, és bármi, aminek meg kell történnie, az ezen állapoton kívülről jön. Más szavakkal, ekkor már a felsőbb tudatosság működik, nem a korlátozott kondicionált zajos emberi elme, hanem egy sokkal nagyobb intelligencia. A testet működtető intelligencia sokkal nagyobb, mint az emberi elme. Vagyis kapcsolatban vagy vele.

A természet teljessége, a virág szépsége, teljes csendben bontakozik ki.

Ekkor az egész életed már nem arról szól, amit a kis én ki akar fejezni, a túléléssel és a sikerrel való próbálkozásával, mindig csak próbálkozva, próbálkozva, próbálkozva. Ehelyett azon tudatosság kifejeződésévé válsz, amely az univerzumot működtető valódi intelligancia, és felismered, hogy sokkal nagyobb vagy, mint amit valaha is el tudnál képzelni, ha a kis éned által próbálnál nagy énné válni.
    Ez az állapot csak akkor jön létre, ha elfoglalod a tested. Ez fog lehorgonyozni a jelenlétbe. Ez is egy belépési pont a belső csend azon szépséges állapotába, ahol a mentális zaj lecsöndesedik, és a zaj hiányában nagyon tudatossá válik. Meglepetés, hogy ez az intelligencia zajtalanul működik.
    Az emberek azt hiszik, hogy az intelligencia a gondolkodáshoz kötődik. A gondolkodás csak nagyon kis aspektusa az intelligenciának, de a legtöbb intelligencia, a természet egésze, a fák, teljes csendben növekszenek. Az embrió is csendben fejlődik az anyaméhen belül. A zaj nem velejárója. A természet egésze, a virág szépsége, teljes csendben bontakozik ki.
    A galaxisok létezését teljes csend jellemzi, és nyugalom, és mégis hihetetlen aktivitás van ott, tehát az ott működő intelligencia jellemzője, hogy teljes egészében csendben működik. Csak az ember az, akiben az intelligencia, emberi elmeként való korlátozott kifejeződésében, nagyon zajos. A benned működő magasabb intelligencia csendben működik. A jelenlét állapota elválaszthatatlan a belső csendtől.
    Az válik tartózkodó helyeddé, otthonoddá. Csak akkor gondolkodsz, amikor arra szükség van. Szükség esetén ekkor is beindulhat a gondolkodás, de csak a csendesség mélyebb terét szolgáló, most már önzetlen gondolkodásként. Erre egyszerűen azért fog sor kerülni, mert meg akar történni.
    Bizonyos emberek elolvassák a könyvet, és az megtörténik. Ők megtapasztalják a belső átalakulást, mert egy energia jön át a sorokon, amely beindítja az állapotot. Egyszerűen azt mondja, „Nem emlékszel?” Vagy elolvassák, és megállapítják, hogy az már létrejött bennük, mielőtt nevet adtak volna neki.

Sok ember eljön az előadásaidra és megtapasztalja ezt, vagy reméli, hogy megtapasztalja.
    Igen. Nagyon sokat segíthet egy csoport jelenléti energiamezejében lenni. Ezek nem a szavak. Némelyek a beszédemért jönnek. Nekik azt sokszor meg kell hallgatniuk. Én alapjában véve mindig ugyanazokról a dolgokról beszélek. Így egy idő után ők már nem információért vagy a szavakért jönnek. A jelenlét energiamezejéért jönnek, és alig figyelnek a szavakra.

Ez valami tebelőled jövő dolog?
    Attól függ, hogy mit értesz „te” alatt. Ez nem tőlem származik. Rajtam keresztül jön. Ez mélyebb annál. Ez a tudatosság működése. Úgy mondanám, hogy a forma, ami én vagyok, mintegy ablakként szolgál a számára, és a fény ezen az ablakon áramlik keresztül.
    Némelyek azért jönnek az előadásra egy órával korábban, mert hozzám közel akarnak ülni, nem az én formám közelébe, hanem a fény közelébe. Az ablakkal nincs több tennivaló.
    Egyikféleképpen úgy lehet helyre rakni, hogy az nem én vagyok, és az rajtam keresztül történik. De sokkal közelebb áll az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a rajtam keresztül működő tudatosság, aki végülis én vagyok, az nem az az én, az a fizikai forma, amit az emberek látnak. Az a tudatosság te is vagy. Vagyis amikor az emberek eljönnek hozzám, sokszor a fél világot körbejárva, akkor valójában nem engem jönnek látni és hallani. Azért jönnek, hogy önmagukkal legyenek, első ízben teljesen önmagukkal, kilépve a kondicionáltságból és a mentális zajjal, az emóciókkal való azonosultságból, és egyszerűen azok legyenek, akik.

Ha elfelejteném, hogy végső soron senki vagyok, akkor visszatérne az egó.

    Különös dolog, hogy olyan sokat kell utazniuk, hogy önmagukkal lehessenek, de működik. Majd, egy idő elteltével nem kell utaznod többé, hogy önmagaddal lehess.

Tehát azt reméled, hogy az emberek nem érzik úgy, hogy el kell jönniük, és le kell ülniük veled, hogy részesüljenek ebben a megtapasztalásban.
    Nem. Egy ideig ez jól használható, de azután annak belülről kell megtörténnie. Addig is jó, amíg hasznosnak érzik a külső visszatükröződését, de ne alakuljon ki tőle való függőség. Alkalomadtán azt szoktam mondani, hogy hanyagolni kell a témát, hogy az ne váljon függőséggé. Na már most, ha szaporodnak a beszélgetések, akkor nem nagyon bízhatok abban, hogy emberek nem válnak függőkké.
    A szavaim haszna az, hogy rámutatnak arra, hogy az elmondott dolgokat inkább megélni kell, mint havonta vagy kéthetente meghallgatni az előadásomat. Minden pillanatban a tudatosság állapotában kell lenned, attól függetlenül, hogy milyen tevékenységhez kapcsolódik, és különösen akkor, amikor az élet kihívásokkal támad. Mindig ez a próbája a tudatosságod állapotának, bárhol is legyél. Hogy kezeled-e a kihívásokat, és vajon a régi reaktív elme jön be, vagy pedig a kihívás sokkal jelenlévőbbé tesz?
    Egyre többen és többen képesek minden egyes kihívással, sokkal jelenlévőbbekké válni. Más szavakkal, valami olyan történés hatására, ami a múltban az elmét rossz vagy negatív ítélkezésre késztette volna, és meg akart volna tőle szabadulni, vagy bemérgesedett volna tőle, és ellenállt, harcolt és tagadott volna, ugyanaz a kihívás egyszerre csak a nagyobb belső csend és éberség állapotát idézi elő. Az ekkor beinduló cselekvés, ami csak abban a pillanatban és szituációban megfelelő, többé nem a reaktív elméből jön elő, annak régi kondicionáltsága szerint.
    A kihívások csodálatos dolgok. Minden kihívás a mély jelenlétben való lét kedvező alkalmát eredményezi, és ezt követően az abban a pillanatban szükséges cselekevés következik.

Láthatunk tanítókat, akik azzal küzdenek, hogy hogyan kezeljék a feléjük áradó rajongást és elismerést, hogy az ne kötözze össze, vagy szaggassa darabokra őket.
    Ez olyan erőpróba, amellyel a spirituális tanító szembesül bizonyos pontokon. Néha feléledhet az egójuk, mert a különlegesség kivetítéseivel bombázódnak. Az egó mindig úgy gondol magára, hogy ő különleges, vagy nagyságban, vagy szenvedésben. Bizonyos pontokon az a veszély, hogy a tanító kezdi elhinni, hogy a forma, az én, valami módon különleges. Természetesen ez a sprituális tanító végének a kezdetét jelenti.
    A világ szemében én évekig nagyon elvonultan éltem. Néha jöttek látogatóim, néha spirituális tanításért, de nem sokan. Boldog voltam senkiként, és még mindig senki vagyok, de a világ szemében most valaki vagyok. Ha elfelejteném, hogy végső soron senki vagyok, akkor bekövetkezne az egó visszatérése.
    Ez egy kihívás, de eddig remekül ment. Nem hinném, hogy most már valakivé válnék. A keresztül áramló erő néha nagyon erős és csodálatos. Nagyon jó, hogy nincs énem, ami azonosulna vele, az én erőmnek tüntetve fel azt. Ez csodálatos.

Tehát ez a hivatásod. Senkinek lenni.
    Igen, ez így van.

Ez egy kedves paradoxon.
    Igen. Nem érzek semmi belső különbséget ahhoz képest, ahogy pár évvel ezelőtt éreztem, amikor még remete voltam. Pontosan ugyanúgy érzek belül, mint akkor. És nem alakult ki bennem olyan mentális kép, hogy én egy spirituális tanító lennék. Amikor az emberek elmennek, és én magam maradok, akkor valóban senki sem marad. Csak a csend állapota. Nem hordom a bensőmben a spirituális tanító képét. Az a szenvedés kezdete lenne.

Kategória: Eckhart Tolle | Hozzáadta:: nisargadattin (2013 Augusztus 18)
Megtekintések száma: 206 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 1
0
1  
koszonom

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]