Főoldal » Cikkek » Eckhart Tolle

A Most hatalma és a szenvedés vége

A Most hatalma és a szenvedés vége

interjú: Sounds True Publisher 


Egy kis ember két éven keresztül csendben üldögél a parkban egy padon. Az emberek gondolataikba beleveszve jönnek mennek mellette. Egyik nap valaki kérdez tőle valamit. A következő hetekben egyre több ember jön, egyre több kérdéssel. Elterjed a szóbeszéd, hogy az az ember egy „misztikus”, és rájött valamire, ami békét és értelmet hoz az életünkbe. A leírtak fikciónak tűnhetnek, de ma ez az ember, Eckhart Tolle, világszerte ismert a jelen pillanat hatalmán keresztül elérhető spirituális megvilágosodással kapcsolatos tanításairól. Első könyve, A most hatalma, nemzetközi bestseller lett, 17 nyelvre fordították le. Több, mint 20 év telt el azóta, hogy Eckhart Tolle az első kérdésre válaszolt azon a parkbeli padon. Miközben hallgatósága megnőtt, üzenete ugyanaz maradt: van rá mód, hogy megállítsd életed küzdelmét, és megtaláld az örömöt és teljességet, ebben a pillanatban, és sehol máshol.

Sounds True: Leírnád-e nekünk spirituális felébredésed tapasztalatait (és természetesen, definiálnád-e egyúttal a spirituális felébredést)? Egyszeri eseményként történt, vagy egy fokozatos folyamat volt?

Eckhart Tolle: A felébredés kifejezést ősi idők óta az emberi tudatosság átalakulásának a metaforájaként használták. Az Új testamentumban vannak példázatok, amelyek a felébredés fontosságáról beszélnek, az alvásba való nem visszaesés fontosságáról. A Buddha szó a szanszkrit Budh szóból ered, jelentése „felébredni”. Így Buddha nem egy név, és végül is nem egy ember, hanem a tudatosság egy állapota. Mindebből az következik, hogy az ember potenciálisan képes a tudatosság állapotában való létezésre, hasonlóan a normál nem-felébredettséghez, ami olyan mint az alvás vagy az álmodás. Ezért van az, hogy sok spirituális tanítás a normál emberi létezés leírására olyan kifejezéseket használ, mint a „közös hallucináció” vagy az „egyetemes hipnotizmus”. Javaslom, vedd elő bármelyik történelem könyvet, és kezdd el tanulmányozni a XX. századot, és úgy fogod találni, hogy fajunk történelmének legnagyobb részéhez olyan jellemzők társíthatók, amelyeket normál esetben a rémálomhoz vagy elmebeteg hallucinációhoz társítunk.

A spirituális felébredés természetét gyakorta félreértelmezik. A spirituális hiedelmek elfogadása, az Istenről vagy a mennyei létezésről alkotott víziók megfigyelése, a csatorna, a gyógyítás, a jövőmondás, vagy más egyéb paranormális erők – minden ilyen jelenség értékes, és nem elvetendők, de önmagában egyikből sem következik az azokat tapasztaló egyén spirituális felébredése. Ezek olyan egyénben is előfordulhatnak, aki nem ébredt fel spirituálisan, és kísérhetik, vagy ellenkezőleg, nem kísérik a felébredett állapotot.

Reggelente alvásunkból, álmainkból felébredve egy olyan állapotba lépünk be, amit ébrenlétnek nevezünk. A gondolatok folyamatos áramlata, köztük sok ismétlődő, jellemzi a normál ébrenlét állapotát. Így hát miből ébredünk fel, amikor bekövetkezik a spirituális felébredés? Felébredünk a gondolatainkkal való azonosulásból. Mindenki, aki nem spirituálisan felébredett, teljesen azonosult a gondolkodó elmével, és általa vezérelt – a fejében lévő szüntelen hanggal. A gondolkodás kényszeres: nem tudod megállítani, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy nem. Függőség is: még csak meg sem akarod állítani, még annyi időre sem, hogy a folyamatos mentális zaj generálta szenvedés ne váljon kibírhatatlanná. A nem-felébredett állapotban nem te használod a gondolatokat, hanem a gondolatok használnak téged. Úgy is mondhatjuk, hogy megszállott vagy a gondolatok által, amelyek az emberi elme kollektív kondicionáltsága, már sok ezer éve. Semmit nem olyannak látsz, amilyen az valójában, hanem mentális címkék, fogalmak, ítéletek, vélemények és ismétlődő minták által eltorzítottnak és redukáltnak. Identitásod, önmagad érzékelése egy történetre redukálódik, amit mesélésre készen tartasz a fejedben. „Én, és az én történetem”: erre redukálódott az életed a nem-felébredett állapotban. És amikor az életed ily módon redukált, nem tudsz boldog lenni, mert nem vagy önmagad.

Jelenti-e ez azt, hogy a spirituális felébredés után nem gondolkodsz többé? Nem, természetesen nem. Történetesen még sokkal hatékonyabban is tudod használni a gondolkodást, mint előtte, de tudatában vagy Léted mélységének, egy vibrálóan élő csendnek, ami sokkal hatalmasabb, mint a gondolat. Ez a tudatosság maga, amelynek a gondolkodó elme csak egy nagyon kicsi aspektusa. Sok ember számára a spirituális felébredés első jele, hogy egyszer csak tudomást szereznek gondolataikról. Azt is mondhatnám, tanújukká válnak gondolataiknak. Nem azonosulnak többé teljesen elméjükkel, így egy olyan mélységet kezdenek el érzékelni mögöttük, amit azelőtt soha nem ismertek.

Sok ember számára a spirituális felébredés egy fokozatos folyamat. Ritka esetekben ez egyszerre történik meg. Utóbbi esetben a spirituális felébredést rendszerint nagyfokú szenvedés idézi elő. Természetesen ez az én esetemben is igaz. Életemet évekig a depresszió és az akut nyugtalanság váltakozása jellemezte. Egyik éjszaka a rettegés és intenzív félelem állapotában ébredtem, ami sokkal intenzívebb volt, mint amit valaha is tapasztaltam. Az életet céltalannak, terméketlennek, ellenségesnek láttam. Olyan elviselhetetlen volt, hogy hirtelen az jutott eszembe, hogy ”nem tudok tovább együtt élni önmagammal”. A gondolat megismétlődött néhányszor. Hirtelen hátrébb léptem a gondolattól, és mintegy ránéztem, és úgy éreztem, hogy van valami nagyon furcsa ebben a gondolatban: „ha nem tudok együtt élni önmagammal, akkor kettő kell legyen belőlem – az én, és az önmagam, akivel nem tudok élni”. És adódott a kérdés, „ki az ’én’ és ki az önmagam, akivel nem tudok élni?”. Nem kaptam választ a kérdésre, és a gondolkodásom leállt. Egy pillanatra teljes lett a belső csend. Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit behúz egy energia örvény. Heves félelem fogott el, a testem remegni kezdett. Szavakat hallottam a mellkasom belsejéből, „ne állj ellen”. Úgy éreztem, beszív az üresség. Hirtelen minden félelmem eltűnt, majd belezuhantam abba az ürességbe. Nem emlékszem, hogy mi történt ezután.

A következő reggel úgy ébredtem, mintha éppen akkor születtem volna bele a világba. Minden újnak látszott, érintetlennek és intenzíven élőnek. Egy vibráló nyugalom hatotta át egész lényemet. Ahogy a várost jártam aznap, a világ úgy látszott, mintha éppen akkor lépett volna a létezésbe, teljesen meg volt fosztva a múlttól. A bensőmben érzett béke csodálatának az állapotában voltam, és szépséget láttam kívül, a nagy forgalom közepette is. Nem címkéztem és értelmeztem tovább az érzékszervi észleléseimet – csaknem teljesen elmaradt a mentális kommentár. Mind a mai napig a világ észlelésének és a vele való kölcsönhatásnak a módja ez: a csenden keresztül, nem mentális zajon keresztül. A béke, amit azon a több, mint 20 évvel ezelőtti napon éreztem, soha nem hagyott el, bár intenzitási foka változott.

Akkor még nem voltam birtokában a fogalmi alapoknak, ami alapján megérthettem volna, hogy mi is történt velem. Évekkel később fogtam fel, hogy az azon az estén érezett akut szenvedés kényszerítette a tudatosságomat visszavonulni a boldogtalan önmagammal való azonosulásból, a szenvedő „kis én”-ből, ami végtére is az elme fikciója. Ez a kivonulás annyira teljes kellett, hogy legyen, hogy a szenvedő önmagam úgy omoljon össze, mint egy felfújható játék, amikor kihúzzuk belőle a dugót. Ami visszamaradt, az az én igazi természetem, az örökké jelen lévő „ÉN VAGYOK”: a tudatosság a maga színtiszta, formával való azonosulás előtti állapotában. Nevezhetjük színtiszta tudatosságnak vagy jelenlétnek.

ST: Élettörténeted alapján kapcsolatot látok intenzív személyes szenvedésed és spirituális tapasztalati áttörésed között. Gondolod, hogy minden embernél van valamilyen kapcsolat a személyes szenvedés és intenzitása között, ami szükséges a spirituális áttöréshez?

ET: Igen, úgy tűnik, ez többnyire így van. Amikor egy rémálom csapdájába esel, motivációd a felébredésre sokkal nagyobb, mintha annak, aki egy viszonylag kellemes álomba keveredett bele. Az evolúció során minden szinten válasz adódik a krízis helyzetre, az életet fenyegetőkre elég gyakran, amikor is a régi struktúrák, legyenek azok belsők vagy külsők, összetörnek, vagy többé nem működnek. Személyes szinten ez gyakran jelenti ilyen vagy olyan veszteség átélését: a szeretett egyén halálát, egy szoros kapcsolat végét, tulajdon, otthon, munkahely elvesztését, vagy az élet biztonságot nyújtó külső kereteinek az összetörését. Sok ember számára a betegség – az egészség elvesztése – reprezentálja azt a krízis szituációt, amely kiváltja a felébredést. A súlyos betegség felébreszti a tudatát saját halandóságodnak, mindened elvesztésének.

Sok ma élő ember a veszteséget a jelentőségteljesség elvesztéseként éli meg. Másképpen mondva, az élet céltalanná válik, elveszti értelmét. A céltalanná válás gyakorta része a fizikai veszteséggel párosuló szenvedésnek, de azoknál az emberekkel is megtörténhet, akik mindent elértek abból, amit a világ nyújtani képes – akik „”befutottak” a világ szemében – és hirtelen üresnek és beteljesületlennek érzik sikereiket és birtokaikat. Fontos volt nekik, amit a világ és a környező kultúra mond, és az értékek kiüresednek, és hátramarad egy fájdalmas belső üresség, amit gyakran nagy mentális zűrzavar kísér.

Felmerül a kérdés: Pontosan mi a kapcsolat a szenvedés és a spirituális felébredés között? Hogyan vezet az egyik a másikhoz? Ha az emberi szenvedést közelebbről megnézed, rájön, hogy a legtöbb szenvedésnek lényeges alkotóeleme az önvaló érzékelése. Vegyük például a betegséget. A betegség által gyengébbnek érzed magad, kontroll nélkülinek, gyámoltalannak. Úgy tűnik, elveszíted az önállóságodat, esetleg függővé válsz másoktól. Képletesen szólva méreteidben lecsökkentté válsz. Minden jelentős veszteségnek hasonló a hatása: valamely forma, ami fontos része annak, akinek érzékeled magad – személy, vagyon, társadalmi szerep – szertefoszlik, vagy elhagy téged, és te szenvedsz, mert azonosítottad magad vele, és úgy érzed, magadat, vagy önmagad egy részét veszíted el. Valójában, természetesen, amit csökkenésnek érzékelsz, vagy önvalód elvesztésének, az egy elmédben őrzött képnek a szétmállása. Ami feloldódik az a gondolat formákkal való azonosulás, ami neked az önvaló érzetét adta. De az önvaló érzékelése végső soron hamis, végső soron egy mentális fikció. Ez az egoista elme, vagy a „kis én”, ahogy azt gyakran nevezik. Azonosulni egy mentális képével annak, aki vagy, az a tudattalanság, a spirituális fel nem ébredettség. Ez a fel nem ébredett állapot teremti a szenvedést, viszont a szenvedés megteremti a felébredés lehetőségét. Amikor nem állsz többé ellen az önvaló csökkenésének, ami a szenvedés velejárója, minden szerepjáték, ami normális a fel nem ébredett állapotban, véget ér. Alázatossá válsz, egyszerűvé, valódivá. És paradox módon, amikor „igent” mondasz erre a halálra, merthogy ez az, amiről szó van, realizálod, hogy az elme gyártotta önvaló érzékelés elfedte a rólad szóló igazságot – nem ahogy azt a múltad által definiáltad, hanem időtlenül. És amikor az, aki vagy arra gondol, hogy feloldódsz, összekapcsolódsz egy hatalmas erővel, ami tökéletes létezésed lényege. Jézus így nevezte: „örök élet”. A Buddhizmusban gyakran nevezik „halhatatlan királyságnak”.

Na már most, jelentheti-e ez azt, hogy ha életedben nem élsz meg intenzív szenvedést, nincs lehetőséged a felébredésre? Először is, az a tény, hogy vonzódsz a spirituális tanításhoz vagy tanítóhoz, azt jelenti, hogy már eléggé kivetted a részed a szenvedésből, és a felébredési procedúra már valószínűleg elkezdődött. A tanító vagy tanítás persze még ekkor sem elengedhetetlen a spirituális felébredéshez, de időt takaríthat meg. Másodszor, az emberiség, mint egész, már elképzelhetetlen mértékű szenvedésen ment keresztül, amit legnagyobbrészt persze önmagának köszönhet, és amelynek a tetőpontját a XX. század kimondhatatlan borzalmai jelentik. Ennek a kollektív szenvedésnek az eredménye a készenlét az emberi lény spirituális ugrására, a spirituális felébredésre. Sok jelenleg élő egyén szempontjából ez azt jelenti jelenti: már eleget szenvedtek. Nincs szükség további szenvedésre. A szenvedés vége: ez minden igaz spirituális tanítás lényege. Légy hálás a szenvedésedért, mert eljuttat a felismerésig: soha többet nem kell szenvednem.

ST: Tanításod a „most hatalmáról” olyan egyszerűnek tűnik. Valóban az lenne az elsődleges spirituális feladatunk, hogy teljesen elfogadjuk a jelen pillanatot?

ET: A gondolatokkal és az érzelmekkel való azonosulás az, ami a hamis, ami az elme által konstruált önvaló érzékeléséhez vezet, amit a múlt kondicionál: a „kis énhez” és annak történetéhez. Ez a hamis önvaló soha nem boldog, vagy kiteljesedett hosszú ideig. Normális állapotában a nyugtalanság, kielégületlenség, vagy beteljesületlenség állapotának valamelyikében van. Azt mondja, hogy a boldogságot keresi, és mégis, folyamatosan konfliktusokat és boldogtalanságot gyárt. Valójában, konfliktusokra és „ellenségekre” van szüksége, hogy fenntartsa az elkülönülés érzését, amely a folyamatos túlélés biztosítéka. Tekintsd a törzsek, népek és vallások közötti konfliktusokat! Szükségük van az ellenségeikre, mivel azok biztosítják azt az elkülönültség érzést, amitől az ő kollektív egoista azonosságuk függ. A téves önvaló főként az emlékeken és az előrelátáson keresztül él. A múlt és a jövő a fő tartózkodási helye. A jelen pillanat a legjobb esetben is csak egy eszköz egy végcélhoz, egy lépcsőfok a jövőhöz, mert a jövő ígéri a beteljesedést, a jövő egyik vagy másik formája ígéri az üdvözülést. Az egyetlen probléma, hogy a jövő sohasem jön el. Az élet mindig most van. Bármi történjék, bármit tapasztalj, érezz, gondolj, csinálj – az mindig most van. Minden most van. És ha folyamatosan elszalasztod a mostot – ellenállsz neki, nem szereted, megpróbálsz megszabadulni tőle, egy végcél eszközévé redukálod, akkor elhibázod az életed lényegét, és beleragadsz a képek, fogalmak, címkék, értelmezések, ítéletek álomvilágába – elméd kondicionált tartalma az, ami „önmagaddá” válik. És elkülönülsz az élet teljességétől, ami ennek a pillanatnak az „ilyensége”. Amikor kilépsz abból, ami van, akkor az életedből lépsz ki. Azért küzdesz, hogy elérj egy jövőbeni pontot, ahol nagyobb a biztonság, az elevenség, a bőség, a szeretet, az öröm … nem lévén tudatában, hogy azok a dolgok alkotják annak a lényegét, aki már most vagy. Mindehhez az szükséges, hogy hozzáférj ahhoz a lényeghez ami a jelen pillanatot a barátoddá teszi. És felismerheted, hogy életed legnagyobb részében a jelen pillanatod ellenségeddé tetted. Nem tudtál „igent” mondani rá, nem tudtad átölelni. Kiléptél a jelenből, és így az életed küzdelemmé vált. Ez olyan normálisnak tűnik, mivel mindenki aki körülötted él, ugyanígy van vele. A hihetetlen dolog a következő: Az élet, az egész kozmoszt átható hatalmas intelligencia, támogatóddá válik, amint „igent” mondasz rá. Hol van az élet? Itt. Most. A jelen pillanat „vansága”. A most először kicsinek tűnik, egy kis darabkának a múlt és a jövő között, és mégis, az élet összes ereje benne rejtezik. A spirituális felébredéskor a teljességbe, az elevenségbe, valamint a most szentségébe ébredsz fel. Távol voltál, aludtál és most jelen vagy, felébredett. A felébredés titka a feltétel nélküli elfogadása a pillanatnak, ahogy az van. Bizonyos emberek azért ébredtek fel, mert nem bírták tovább a szenvedést, ami a pillanat vanságának az el nem fogadásával jár. Ők szinte bele lettek erőszakolva a felébredésbe. Mások eleget szenvedtek, és készek önként átölelni a mostot. Amikor ezen az úton válsz jelenlévővé, akkor az elmédben lévő ítéletek, címkék és fogalmak elveszítik a fontosságukat, mivel most egy hatalmasabb intelligencia működik benned és rajtad keresztül. És az elme mégis nagyon hatékonyan és kreatívan használható, amikor az szükséges.

Itt felmerülhet egy kérdés: Marad-e valamilyen igyekvés, amikor olyan jelen leszel a mostban? Nem leszel-e passzív abban az állapotban? Sok értelmetlen tevékenység elmaradhat, de a jelenlét állapota az egyetlen állapot, amelyben a kreatív energia elérhető számodra. Amikor beteljesedett vagy, és az önvaló érzése többé nem egy jövőbeli eredménytől függ, öröm áramlik mindenbe, amit csinálsz. Amit csinálsz azért csinálod, mert a tevékenység maga beteljesítő. Bármit is tégy vagy alkoss abban az állapotban, az magas minőségű. Ez azért van így, mert cselekvésed nem valamely végcél eszköze, és így szerető gondoskodás áramlik abba amit csinálsz.

ST: A „jelenben” lét olyan kézzelfoghatónak hangzik, és mégis nagyon nehéz fenntartani. Van valamilyen praktikus tanácsod az emberek számára, hogyan tartsák fenn a jelen pillanat tudatosságát?

ET: Jóllehet a régi tudatosság, vagy inkább tudattalanság még tekintélyes nyomatékkal rendelkezik, és nagy mértékben az mozgatja világunkat, az új felébredett tudatosság – a jelenlét – már sok emberi lényben elkezdett felbukkanni. A Most hatalma c. könyvemben említek olyan módszereket, amelyek révén fenntarthatod a jelen pillanat tudatosságát, de a fő dolog, hogy ahelyett, hogy abban hinnél, hogy minden erődet összeszedve kell megpróbálnod elérni a megtörténtét, inkább megengeded, hogy megjelenjen a tudatosságnak ez az új állapota. Hogyan engedd meg a megjelenését? Egyszerűen, a jelen pillanatnak megengeded, hogy olyan legyen, amilyen. Ennek révén elengeded a vannal – a most ilyenségével – szembeni belső ellenállást. Ez lehetővé teszi életed gyönyörű kibontakozását. Nincs ennél nagyszerűbb spirituális gyakorlat.

Kategória: Eckhart Tolle | Hozzáadta:: nisargadattin (2013 Augusztus 18)
Megtekintések száma: 290 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 1
0
1  
koszonom

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]