Főoldal » Cikkek » Eckhart Tolle

A most jelenléte

A most jelenléte

Interjú Eckhart Tolléval


Eckhart Tolle 29 éves volt, a Cambridge University kutatója, amikor egy spirituális átalakulás megváltoztatta életútját – elindítva őt egy intenzív belső úton –, amely során először spirituális tanácsadó és tanító lett, később megírta rendkívüli jelentőségű „A most hatalma” című könyvét. A szenvedéstől és erőszaktól való megszabadulásra kétségbeesetten vágyakozó világ számára Eckhart Tolle erőteljes, gyógyító erejű üzenetet hozott: Fogadd el teljes mértékben a jelen pillanatot. Ebben rejlik a békéhez vezető út.

Science of Mind: Egy mély sóvárgás él bennünk valami iránt, ami igaz, maradandó és hiteles. Meg lehet-e ez találni?

Eckhart Tolle: Ma sokkal elérhetőbb talán, mint az emberiség története során valaha. A transzformációs tudatosság mindmáig fényűzésnek számított bolygónkon. Néhányan keresztülmentek átalakuláson itt és ott, de soha nem tömeges méretekben. Nem volt rá szüksége planétánknak. Sem az emberiség túlélése, sem a bolygó túlélése nem volt fenyegetett mostanáig, habár az őrület vagy belső elmezavar már régi keletű az emberi elmében – amivel arra célzok, hogy a gondolkodó elme nem azonos a mélyebb tudatossággal. Ez az őrület már hosszú ideje tart, de még soha nem fenyegette az emberiség túlélését. Csak a tudomány és a technológia megszületése óta van fenyegetés. A tudomány és a technológia eszközei felerősítették az egoista elme őrületének a hatásait. Planétánk nem fog túlélni még egy ezer évet ugyanabban a tudatossági állapotban, amely a jelenkori történelem külső hatásait produkálták. Képzeld el a XXI. századot az ismert folytonos rombolás és erőszak közepette. Nem egyesek luxusának a kérdése többé, itt és ott, megszabadulttá válni. Ez mára szükségszerűséggé vált. Az emberiségnek, mint fajnak drámai módon és radikálisan meg kell változnia, vagy túlélésünk forog kockán…

SM: A tudatosság felébredésében reménykedsz?

ET: A dolgok egyszerre javulnak és rosszabbodnak. Az őrület gyorsul, de az új tudatosság gyorsulása szintén elkezdődött. Ez utóbbi fejlődés azonban kevésbé nyilvánvaló, ha a médiát veszed alapul. A média mindazonáltal javarészt azt tükrözi, ami a régi tudatosság szférájában történik.

SM: Azt sugalmazod könyvedben, hogy a kétségbeesés és a szenvedés elmélyülése olykor katalizálhatja a megvilágosodást.

ET: Ezt sok ember ismeri a saját életéből, különösen, ha intenzív szenvedésen vagy nagy veszteségen mentek keresztül, vagy valamilyen módon szembesültek a halállal – vagy a saját fizikai, pszichológiai halálukkal, vagy valaki hozzájuk nagyon közelálló személy halálával. Bizonyos szenvedési formák gyakran okoznak készenlétet. Azt mondhatnánk, feltörik az egoisztikus elme kagylóhéja, az elméé, amellyel az emberek többsége „én”-ként azonosul. Az élet feltöri a kagylóhéjat, és amint ez bekövetkezik, akkor sokkal könnyebb spirituális tanuláshoz jutunk. Hirtelen nyitottá válunk rá, mivel létezésünk mélyebb szintjeit érjük el. Valami belülről – nem a kondicionált elméből, hanem a nem-kondicionált elme mélyebb szintjéről – azonnal válaszol. A válasz előidézéséhez gyakran annyi is elég, hogy meghalljuk az Igazság egy kijelentését, és a válasz azonnal megjelenik. Mivel mindannyian lényegünkben hordozzuk az igazságot, azonnal felismerjük azt.

SM: Úgy látod, hogy napjaink borzasztó eseményei magukban hordozzák a nagy megvilágosodás lehetőségét?

ET: Igen. Különösen a nyugati kultúrában élők számára, a halál még mindig igen nagymértékben tabu téma. Valami félelmetes dolognak tekintik, ami történik. Rendszerint elutasítják. Nem szembesülnek a halál tényével. Nem realizáljuk a nyugati kultúrában, hogy a halál egy megváltó dimenzió. A halált más lapra tartozónak véljük. Akár nagyszámú emberen vagy egy egyénen elkövetett erőszakos cselekmény által következik be, akár idő előtt betegség vagy baleset következtében, vagy idős korban jön el, a halál mindig egy nyitás. Így egy nagy lehetőséget kapunk a halállal való szembesüléssel.

SM: Miért jelent lehetőséget a halál?

ET: A halál azt jelenti, hogy feloldódik az életforma, illetve, hogy fennáll a felbomlás elkerülhetetlen kilátása, akár betegségünk, vagy öreg korunk miatt következik be. Ha valaki régi eszmék számára hal meg, az a pszichológiai halál. A formák egyike, amellyel „én”-ként azonosultunk – egoisztikus azonosság – hirtelen összeomlik. A halállal való szembesüléskor, különösen erőszakos halál esetén, a dolgoknak nincs többé értelme. Tehát a halál vagy a pszichikai vagy a fizikai forma feloldása. És a forma felbomlásakor, mindig átragyog valami, ami a forma által addig rejtve volt. Ez a forma nélküli Egyetlen Élet, a forma nélküli Egyetlen Tudatosság. A halál a forma felbomlásának a pillanata. Amikor ez a felbomlás nem ütközik ellenállásba, egy nyitás lép fel a szentség dimenziója felé, az Egyetlen forma-nélküli felé, a megtestesületlen Élet felé. Ez az, amiért a halál olyan hihetetlen nagy lehetőség. Az emberi tudatosság nem alakulhat át azon felbomlás nélkül, ami a halállal jön el.

SM: Milyen saját tapasztalatot szereztél a halállal kapcsolatban?

ET: Mélyen azonosultam egy nagyon boldogtalan, egoisztikus entitással, akiről azt hittem, hogy „én” vagyok. Évekig depresszióban és folyamatos nyugtalanságban éltem. Egyik este nem bírtam tovább. Az járt az elmémben, hogy „nem tudok többé együtt élni önmagammal”. Majd észrevettem, hogy a gondolat egy szubjektumot és egy objektumot tartalmaz: én és önmagam. Hátrébb léptem a gondolattól, és megkérdeztem: „Ki az az önmagam, akivel nem tudok együtt élni? Két dolognak kell itt lennie. Vagyok én, és van az önmagam, akivel nem tudok együtt élni?” E pillanatban önmagam elem alapú érzékelése összeomlott. Ami megmaradt, az voltam én – nem a forma „Én”, nem a történet alapú „Én”, azaz a mentális történetem – hanem a létezésnek, a jelenlétnek egy mélyebb átérzése. Azon az estén pszichológiai értelemben meghaltam. Meghalt az elme alkotta entitásom. Színtiszta tudatosságként ismertem magamra, a valamivé válást megelőző, a gondolattá válást megelőző, az életformává válást megelőző: az egoisztikus identitást megelőző Egyetlen Életként, Egyetlen Tudatosságként. Majd végtelen béke következett. Ez jelenti a halál megváltó természetét. A halálon keresztül megtalálod önmagad, mivel többé nem azonosítod magad a formával. Realizálod, hogy nem az a forma vagy, amivel azonosítottad magad – az „én”-nek sem a fizikai, sem a pszichológiai formája nem vagy. Az a forma elmegy. Felbomlik, és megjelensz Te, az, aki a forma mögött vagy, a forma helyén keletkező nyíláson át. Úgy is mondhatnánk, hogy az élet minden formája Istent rejti.

SM: Hogyan lehetséges addig tudomást szerezni a színtiszta lényegről, amíg fizikai formában tartózkodunk?

ET: Úgy, hogy a külső formákhoz többé nem az elméd által végzett címkézéssel viszonyulsz, hanem a belső csend érzékelésével. Érzékszervi észleléseid e csend terében zajlanak, a színtiszta tudatosság terében. Egyszer csak az egész világot nagyon nyugodtnak érzed, mivel amikor az életformákat erről a mély szintről érzékeled – amikor elméd nem címkézi meg őket azonnal – akkor látod az életformákon keresztül csillogó formanélküli lényeget. Csodálatos dolog a teljes csendnek ebből a mély teréből érzékelni a világot, és kölcsönhatásban lenni vele, és az emberekkel, és a természettel, amely térben nincs többé kényszered a körülötted felmerülő jelenségek azonnali címkézésére és értelmezésére. Sokkal mélyebb szinten kapcsolódsz a jelenléthez. Minden formára annak felismerésével tekintesz, hogy annak lényege a te lényegeddel egy. Látod a formát, de keresztül is látsz azon, és amit találsz minden forma legbelsejében, legyen az egy virág, vagy emberi lény, az az Egyetlen Élet lényege, az Egyetlen Tudatosság, az Önvaló. A legmélyebb értelmű szeretet. A formák ilyen módon való szemlélésével önmagadat ismered fel, ami felszabadít attól, hogy a forma csalóka identitásának a csapdájába ess.

SM: Ha ez az érzékelés csak a forma halálát követően válik lehetségessé, hogyan valósítható meg ez a halál?

ET: Két út létezik. Az egyik a szenvedés útja. Szenvedés akkor keletkezik, amikor ellenállsz a van „olyanságának”. Az emberi szenvedésnek a központi oka – belsőleg ellenállni a pillanat „vanságának”. Veszteséget szenved az életed – a halál egyik vagy másik formájával járó veszteség. Valaki hozzád közelálló meghal, vagy megbetegszel, és nem lesz hosszú életed, vagy részese vagy valamilyen kollektív katasztrófának. Elveszíted az otthonod, a valahová tartozás tudatát és az identitásodat. Valamilyen formában veszteség kerül az életedbe, és te ellenállsz, mivel a helyzeted elfogadhatatlannak látszik. Ez annyira megnöveli a szenvedésedet, hogy az kibírhatatlanná válik számodra. Ekkor valami történik a bensődben. Hirtelen felhagysz a vanra vonatkozó belső ellenállásoddal. Vannak feljegyzések emberekről, akik a legrosszabb helyzetekbe – koncentrációs tábor, hadifogolytábor, siralomház, néhány napi túlélést engedő gyógyíthatatlan betegség – kerültek. Az ilyen roppant szenvedéssel való szembesüléskor a pillanat olyanságával szemben hirtelen minden ellenállás feladásra kerül, és ezzel az egoisztikus identitásé is, amely az ellenállásban és azon keresztül él. Hirtelen feladásra kerül a reaktivitás. Nem reagálsz; elfogadsz. Megadó lettél. A szenvedés révén az élet átkényszerít a megadás pontján, és a megadás elhozza a megadásban élni nem tudó „én”-nek a pszichológiai halálát. Az „én” túlélése a nem-megadáson függ. Tehát az élet mintegy belenyom a megadásba a szenvedésen, az egyik vagy másik formájú halállal való szembesülésen keresztül, és a megadással egy mély belső béke jön el. Ez történt velem, és sok beszámolót olvastam és hallottam más emberektől, akiknél hasonló elmozdulás következett be. A szenvedés, főleg a heveny szenvedés, mindig hatalmas lehetőséget jelent. A szabadság lehetőségét hordozza.

SM: Mi a másik út?

ET: Most sok ember választja a van iránti nem-ellenállást, ahelyett, hogy elszenvednék annak benyomulását az életükbe. Ezek az emberek legtöbbször fogékonyak a spirituális tanításokra – nincs szükségük ilyen sorsra. Nekik csak meg kell hallaniuk az intelmet: „Mondj igent mindenre, bármi is történjen a mostban”, és nyomban felismerik annak igazságát. Látják, hogy bölcsebb dolog üdvözölni, bármi merüljön is fel ebben a világban, mintsem belsőleg ellenállni vagy elutasítani azt. A legtöbb emberben olyan gondolkodási séma él, hogy a jelen pillanat csak azért fontos, hogy eljusson a következőhöz. Ők nélkülözik az élet teljességét, amely csak most lehet, mert egyedül csak ez létezik. De a nem-ellenállás útja sokak számára eljött, mivel az emberiség már roppant szenvedéseken esett keresztül, amelyek többségét a XX. században láthatóan az egoisztikus elme őrültsége hozta létre – és a napjainkban zajló események csak másik fejezetét jelentik ugyanannak az elmebeteg történetnek. Tehát két út vezet a megadáshoz. Az egyik a legmesszebbmenő szenvedéseken keresztül vezet a teljes megadáshoz, a másik inkább a megadást választja ahelyett, hogy a szörnyű szenvedés nyomja bele a megadásba.

SM: Hiszel abban, hogy a szenvedés kiküszöbölhető?

ET: Minden spirituális tanítás üzenete az, hogy nem kell többé szenvedned. Eleget szenvedtél már, hogy elérj erre a pontra, ahol meghallod a szavakat, hogy „Nem kell többé szenvedned”, és te megérted ezt az üzenetet. Felismered az igazságát, és látod, hogy van választásod – megadhatod magad a most olyanságának, amelynek a jelentése minden pillanatban elereszteni az ellenállást, és ha mégis felmerül, felismerni azt. A felismerés már a szabadság kezdete. Amikor felismered a „nem”-et arra, ami van, és a vele járó érzelmi vagy fizikai összehúzódást, és megfigyeled ennek részeként a mentális ítélkezést, akkor szabaddá válsz „igen”-t mondani arra, ami van. Az emberek azt hiszik, hogy amikor „igen”-t mondanak a pillanatra, akkor a dolgok soha többé nem fognak változni. Attól félnek, hogy ha elfogadják azt, ami van, akkor akármilyen formát vesz fel a pillanat, az örökre benne ragad a pillanatban, és ezt nem szeretnék: nem szeretnének benne ragadni a feladatban, vagy összefüggésben, vagy akármilyen helyzetben, amiben vannak. De ez nem igaz. Az ellenállás az, ami elakadásban tart. A megadással azonnal kinyílsz a magasabb intelligenciára, ami sokkal nagyobb az emberi elménél, és ki tudja magát fejezni rajtad keresztül. Így a megadással gyakran találod úgy, hogy a körülmények megváltoznak.

SM: A megadás azoknak a cselekedeteknek a megbocsátását is magában foglalja, amelyekkel másokat megsértettem?

ET: Igen. Tehettél a múltban olyan dolgokat valakivel, amiket ma már nem tennél, mert nagyobb tudatosság van benned, mint akkor volt. Ahogy növekszel a tudatosságban, kinősz a tudattalan kondicionáltságból, és abból hogy azonosítod magad kondicionált elméddel, ami az emberi tudattalanság. Ezután képes leszel meglátni, hogy mennyi szenvedést okoznak az emberek egymásnak, amennyiben egoisztikus identitásuk hajtja őket. Az, hogy identitást hozol létre a magad számára az okozott szenvedésből, az az egó egy másik próbálkozása, hogy fenntartsa a self érzékelését. Az egó mindaddig nem törődik vele, hogy a self érzékelése kellemes-e vagy sem, amíg azt érzékeli. Így tehát a bűncselekmény az egyik olyan kedvenc dolog az egó számára, amibe belekapaszkodhat. A bűncselekmény azt jelenti, hogy „rosszat tettem – ez vagyok én, hibát követtem el”. Az igazság az, hogy ez az emberi tudattalanság megnyilvánulása. A selfet az emberi tudattalanság e megnyilvánulásán kívül helyezni is egó, és szintén tudattalanság. Mihelyt másokért teremtesz selfet, ismét csapdába ejtetted magad. Ezt a gondolatot tükrözik gyönyörű módon Jézusnak a kereszten mondott szavai: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!” Ők csak az emberi tudattalanság megnyilvánulásai. Még nem ébredtek fel. De szenvedni fognak. Mivel az emberi tudattalanság megnyilvánulásai, ezek az entitások szenvedni fognak.

SM: A múlt meggyógyításához szükség van-e a felébredésre?

ET: Az egyetlen dolog, ami a múlttól megszabadíthat a „jelenlét”. Ha te, a többi emberhez hasonlóan, a múlt általi kondicionálásnak vagy alávetett, akár személyesen, akár kollektívan, ahogy egyre több jelenlét keletkezik, úgy leszel képes megfigyelni az elméd tevékenységét. Képes vagy megfigyelni és tanúja lenni a különböző helyzetekben produkált reakcióidnak. E reakciók benned lévő múlt. Ha folytatod a jelen pillanatban való tartózkodásodat, és reakcióid szemlélését, a kihívások könnyebbé válnak. Nagyon gyorsan eloszlanak. Nem válnak problémává. Amikor nem szembesülsz valamivel teljes mértékben és hiánytalanul a mostban, akkor a kihívás problémába fordul. Az egónak ellenségekre van szüksége, és az egoisztikus entitás kedvenc ellensége a jelen pillanat.

Utószó:


Hogy kell a jelen pillanatban maradni

1. Lakd a testedet. Érezd a testedben lévő életet. Ez távol tarja a figyelmedet a gondolatoktól. Az olyan fizikai mozgások gyakorlása is segít, mint a Tai Chi. A test érzékelése a jelenben tartózkodás horgonyává válik a mostban.

2. Tedd gyakorlatoddá a jelen pillanat üdvözlését, nem számít, milyen formában teszed. Mondj igent bármire ami „most” van. Csak egy pillanat létezik, de formái különbözők. A titok abban rejlik, hogy ne állj ellen ezeknek a formáknak. A felmerülő formáknak való megadásod a formanélküliséghez vezet önmagadban. Ezután akármi is történjék életedben, egy teret érzel körülötte. Emberek, események, helyzetek, dolgok jönnek és mennek. A jelenben való tartózkodás megszabadít a formától, a világtól. Ezzel a szabadsággal mérhetetlen béke jár együtt.

Kategória: Eckhart Tolle | Hozzáadta:: nisargadattin (2013 Augusztus 18)
Megtekintések száma: 216 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 1
0
1  
koszonom

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]