Főoldal » Cikkek » Eckhart Tolle

Kapcsolatok

Kapcsolatok – az igazi szeretet és a dualitás meghaladása


Kim Eng 2004


Kim Eng: Utazásaim során a leggyakrabban azt kérdezik tőlem: „Milyen kapcsolatban lenni egy megvilágosodott lénnyel?” Miért is e kérdés? A kérdezőknek van esetleg valamilyen előfeltevésük, egy képük a tökéletes kapcsolatról, és talán szeretnék tudni efelől az igazat. Talán az elméjük a jövőbe vetül, ahol – reményeik szerint – ők is majd tökéletes kapcsolatban fognak élni, amelyen keresztül saját magukat is megtalálni remélik.

Tehát, milyen egy megvilágosodott lénnyel való kapcsolat?

Mindaddig, amíg abban a relációban gondolkodom, hogy „kapcsolatom van valakivel”, vagy „kapcsolatban vagyok valakivel”, függetlenül attól, hogy kivel, addig a szenvedés állapotában vagyok. Ez számomra tapasztalati tény.

A „kapcsolat” fogalomnak velejárói az elvárások, a korábbi kapcsolatok emlékei, és más személyes és kulturálisan meghatározott gondolati fogalmak arról, hogy milyennek kell lennie egy „kapcsolatnak”. Törekszem a valóságot e fogalmakhoz alakítani, ami sosem működik, ami ismét és ismét szenvedéshez vezet. Az ok a következő tény: általánosságban véve nem léteznek kapcsolatok. Egyedül a jelen pillanat, a most létezik, és csak a mostban létező kapcsolódás.

Viszonyulási módunk, de szeretetünk módja még inkább, azon múlik, hogy mennyire vagyunk mentesek a gondolatoktól, fogalmaktól, elvárásoktól.

Nemrégiben megkértem Eckhartot, mondana pár szót az egónak a „szeretet kapcsolatra” irányuló kereséséről. Beszélgetésünk hamar az emberi létezés legmélyebb aspektusai felé vette az irányt. Íme:

Eckhart Tolle: Amit a hagyományos értelemben „szeretet” alatt értünk, az nem más, mint az egó megadás-kerülő stratégiája. Egy olyan elvárást támasztasz valakivel szemben, hogy azt adja neked, ami csak és kizárólag a megadás állapotában jöhet el hozzád. Az egó mintegy helyettesítőként használja az illető személyt a megadás elkerülésére. A spanyol nyelv fogalmaz a legőszintébben. Ugyanazon te quiero igét használja mind a „szeretlek”, mind az „akarlak” kifejezésére. Az egó számára szeretni és akarni azonos jelentésűek, holott a valódi szeretet nem foglal magában akarást, nem foglalja magában a birtoklás vágyát, vagy a szeretett személy megváltoztatásának a vágyát. Az egó kiszemel magának valakit, és azt különlegessé teszi. Felhasználja, hogy elfedje vele az állandóan a háttérben meghúzódó elégedetlenség, a „nem elég”, a harag és a gyűlölet érzéseit – melyek szoros kapcsolatban állnak egymással. Ezek az emberi lényben mélyen gyökerező érzések az egoista állapottól elválaszthatatlan aspektusok.

Amikor az egó szemet vet valamire, mondván, hogy „szereti” azt, akkor arra tesz kísérletet, hogy tudattalanul elfedje, vagy eltávolítsa az egót mindig kísérő, a mélységben meghúzódó érzéseket: az elégedetlenség, a boldogtalanság, az alkalmatlanság jól ismert érzéseit. Rövid ideig működik is ez az illúzió, majd elkerülhetetlenül elérkezik a pillanat, amikor a kiszemelt, számodra oly különleges személy nem tudja többé elfedni a fájdalmadat, elégedetlenségedet vagy boldogtalanságodat, amelyek mindegyikének az eredete az elégtelenség és a teljességhiány érzésében rejtezik. Ekkor az elfedett érzés újra előtör, és rávetítődik arra a személyre, akit kiválasztottál, és különlegessé tettél – akitől végleges „megváltást” reméltél. A szeretet hirtelen gyűlöletbe fordul. Az egó nem ismeri fel, hogy a gyűlölet a bensődben érzett egyetemes fájdalom kivetítése. Azt hiszi, hogy a fájdalom okozója az a bizonyos személy. Nem ismeri fel, hogy a fájdalom egyetemes érzés, ami abból fakad, hogy nem vagy kapcsolatban lényed legmélyebb szintjével – vagyis nem vagy azonos önmagaddal.

A szeretet tárgya felcserélhető, csakúgy, ahogy felcserélhető az egoista akarás tárgya is. Bizonyos emberek sok kapcsolaton mennek keresztül. Számtalanszor szerelembe esnek, és számtalanszor kiábrándulnak. Szeretnek valakit egy darabig, míg egyszer csak a szerelem nem működik tovább, mivel senki nincs, aki véglegesen el tudná fedni a fájdalmat.

Kizárólag a megadás képes megadni neked azt, amit a szerelmed tárgyában valójában keresel. Az egód szerint persze a megadásra semmi szükség – mivel te szereted azt az embert! Ez egy tudattalanul zajló folyamat. Abban a pillanatban, amint elfogadod, ami van, a felszínre kerül benned valami, ami az egoista akarás által eddig fedve volt. Ez a valami egy istenadta belső béke, csend, életteliség. Ez az a bizonyos kondicionálatlan, aki te valójában vagy. Ez az, amit a szerelmed tárgyában kerestél. Te magad vagy az. Amint ez bekövetkezik, egy teljesen más szeretet jelenik meg, olyan, amely nem a szeretet-gyűlölet viadalnak alávetett. Nem tekint sem egy bizonyos dolgot, sem egy bizonyos személyt kiválasztottnak, különlegesnek. Ekkor még ez a feltételezés is abszurdnak tűnik. Persze előfordulhat esetenként a normál szeretet-gyűlölet kapcsolatban is, hogy belépsz a megadás állapotába. Átmenetileg, rövid időre, megtörténhet: megtapasztalod a mélyebb, egyetemes szeretetet, és a teljes elfogadást, amely esetenként még egy egyébként egoista kapcsolaton is átragyoghat. Ám ha nem tartod fenn a megadás állapotát, akkor azt újra elfedik a régi egoista minták. Nem állítom tehát, hogy a mélyebb, igazi szerelem nem jelenhet meg időnként, még egy normál szeretet-gyűlölet kapcsolatban is. De ez ritka, és rendszerint rövid életű.

Amikor elfogadod azt, ami van, valami mélyebb jelenik meg annál, ami van. Kelepcébe ejthet akár a legkínzóbb dilemma, legyen az külső vagy belső, a legfájdalmasabb érzés vagy szituáció – ha elfogadod azt, ami abban a pillanatban van, akkor felülemelkedsz rajta, meghaladod azt. Érezhetsz akár gyűlöletet – abban a pillanatban, amikor elfogadod, hogy azt érzed, meghaladod azt. Az érzés talán még mindig ott van, de a téged hirtelen körülvevő mélyebb térben az már nem hat rád.

Az egész érzékelhető világ az ellentétek közötti feszültség miatt létezik. Meleg és hideg, fejlődés és hanyatlás, nyereség és veszteség, siker és kudarc, mind olyan polaritások, amelyek részei a létezésnek, és persze részei minden kapcsolatnak.

KE: Helytálló eszerint, ha azt mondjuk, hogy sosem szabadulhatunk meg a polaritásoktól?

ET: A formák szintjén valóban soha nem szabadulunk meg a polaritásoktól, azonban a megadás révén meghaladhatjuk azokat. Kapcsolatba kerülünk ekkor, mondhatni, bensőnk legmélyebb terével, ahol már nincsenek polaritások. A külső szinten azonban továbbra is léteznek, de itt is valamiféle változás áll be abban a módban, ahogyan a polaritásoknak az életedben megnyilvánulnak, amint az elfogadás vagy megadás állapotába kerülsz. A polaritások megnyilvánulásának a módja most már sokkal jóindulatúbb és szelídebb.

Minél tudattalanabb vagy, annál erőteljesebben azonosulsz a formával. A tudattalanság lényege: azonosulás a formával, tekintet nélkül arra, hogy az külső forma (szituáció, hely, esemény vagy megtapasztalás), gondolatforma, vagy emóció. A formához való kötődésed minél erősebb, annál kevésbé vagy önmegadott állapotban, és annál szélsőségesebbekké, erőszakosabbakká vagy durvábbakká válnak a polaritások. Lakják bolygónkat emberek, akik szinte a poklok kínját élik, és ugyanezen a planétán vannak olyanok is, akiknek az élete mélységesen békés. A benső békében élők szintén megtapasztalják a polaritásokat, de sokkal kellemesebb módon, nem élik meg azokat az extrémitásokat, amelyeket sok ember még mindig megtapasztal. Megváltozik tehát a mód, ahogyan a polaritások megtapasztalásra kerülnek. Maguk a polaritások nem megszüntethetők, de mondhatni, hogy az egész univerzum valamiképpen sokkal jóindulatúbbá válik. Nem olyan fenyegető már. A világ már nem olyan ellenséges, mint ahogy azt az egó érzékeli.

KE: Ha a felébredés, vagy a felébredett állapotban élt élet nem hat átalakítólag a dolgok természetes rendjére, a dualitást, az ellentétek közötti feszültséget nem alakítja át, akkor mi az, amit csinál? Csupán az egyén szubjektív világtapasztalására van hatással, vagy hat valamilyen módon a világra is?

ET: Ha a megadás állapotában élsz, akkor valami átjön rajtad keresztül a dualitás világába, valami, ami nem evilági.

KE: Ez a valami okoz-e tényleges változást a külső világban?

ET: Belső és külső végső soron egyek. Amikor a világot már nem érzékeled olyan ellenségesnek, megszűnik a félelem, és a félelem megszűnésével másként gondolkozol, beszélsz és cselekszel. Az ezzel megjelenő szeretet és részvét gyakorolnak hatást a világra. Még ha konfliktus konfliktushelyzetbe kerülsz is, béke áramlik ki a polaritásokba. Ez hát az a változás, ami bekövetkezik. Egyes tanítások ill. tanítók szerint semmi nem változik, ám ez nem így van. Valami nagyon fontos megváltozik. Valami, ami túl van a formán, keresztül ragyog azon, az örökkévaló keresztül ragyog a formán a mi formavilágunkba.

KE: Mondhatni, hogy az „ellenreakció” hiánya, a világban meglévő ellentétek elfogadása az, ami megváltoztatja az ellentétek megnyilvánulási módját?

ET: Igen. Az ellentétek ugyan fennmaradnak, de te már megszűnsz azokat táplálni. Nagyon fontos dolgot mondtál: a „reakció hiánya” azt jelenti, hogy nem táplálod a polaritásokat. Ez azt jelenti, hogy miközben gyakran megtapasztalod a polaritások összeomlását, például konfliktushelyzetekben, egyetlen személyből, egyetlen szituációból sem gyártasz „ellenséget”.

KE: Tehát az ellentétek erősödés helyett gyengülnek. És talán így kezdődnek feloldódni.

ET: Így van. Az élet ilyen módon való élése már a világvég kezdete.

Kategória: Eckhart Tolle | Hozzáadta:: nisargadattin (2013 Augusztus 18)
Megtekintések száma: 391 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 1
0
1  
koszonom

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]