Főoldal » Cikkek » Mindenféle

Tévhitek a spirituális felébredésről

Tévhitek a spirituális felébredésről

— Hogyan blokkolja a konceptuális felébredés a hiteles felébredést
John Smith 2012. július 02.

 

Hiteles felébredésünk felismerését a felébredéssel kapcsolatos elképzeléseink blokkolják. Mindaddig, amíg a felébredést emelkedett vagy különleges tudatállapotnak látjuk, a konceptuális felébredés alvó állapotában fogunk maradni.

Mi a különbség a között, aki felismerte önnön igaz természetét, és a között, aki nem? A válasz az, hogy az egyik felismerte önnön igaz természetét, a másik pedig nem. Ettől eltekintve semmiféle szükségszerűség és különbség nincs.

A legtöbben nem akarunk ilyet hallani, mivel egy pszichológiai befektetésünk van azokban, akik a spirituális felébredés piedesztáljára kerültek, és a felébredést magát olyan valamivé tették, ami bizonyos minőségeket és attribútumokat ad. Azt akarjuk érezni, hogy rendelkezünk valamivel, amit a felébredés révén nyertünk, és elvárjuk, hogy a felébredettek az alábbiak közül több attribútummal is rendelkezzenek:

  • Állandó békét és örömöt tapasztalnak
  • Erkölcsösek, becsületesek és igazságosak
  • Szeretők, kedvesek és együtt érzők
  • Lényeglátók és mindentudók
  • Állandó boldogságban és samadhiban vannak
  • Mély és örök békében vannak
  • Bölcsek és intelligensek
  • Hatalmas gyógyítók
  • Félelmet nem ismerők és nyitottak
  • Fénnyel vagy isteni energiával töltöttek
  • Jó tanítók és igazán megértenek másokat
  • Nem vágyaktól vezéreltek, illetve vágyaktól mentesek
  • Beteljesítették önmagukat és minden személyes problémájukat megoldották
  • Különleges erővel és pszichikai képességekkel rendelkeznek
  • Rezgésszámuk, frekvenciájuk, energiájuk, vagy kalibrációjuk (izom-tónus) magas
  • Csakráik nyitottak, kundalinijuk felemelkedett, és karmájuk megszűnt
  • Tetteik minden megértést, kritikát és bűnösséget meghaladnak

Azonban a spirituális ébredés és ezen tulajdonságok bármelyike közé egyenlőségjelet tenni valójában tévedés, amit az okoz, hogy a felébredést saját egónk lencséjén keresztül szemléljük. Az ego nézőpontjából a felébredés valamiféle különleges és ritka esemény, egy kicsit ahhoz a lottónyereményhez hasonló, amely a szerencsés nyertest nagy tudással, erőkkel és emelkedett lelkiállapotokkal ruházza fel. Ez a fajta konceptuális ébredés valójában egy új szuper-ego vagy spirituális ego születése, amely oly alattomos, hogy a nem-ego maszkja mögé rejtőzik. És a spirituális egók hírhedt módon nehezen meghatározhatók, nem a kiúttal törődnek – szinte mindenki számára csapdát jelent a spirituális úton.

Ugyanakkor azt is fontos kijelentenünk, hogy a felébredettek közül sokan a fentiek közül nem egyet tapasztalnak, de a felébredés nem e tulajdonságok kombinációjával definiálható, és így e tulajdonságok semmiképpen sem alkotják a felébredés ellenőrző listáját. Vegyük a békét, például. Mindannyian hallottuk már, hogy a béke a felébredés mellékterméke, és hogy amikor nem azonosulunk többé az „én”-nel, akkor ezt az állandó, mély békét érezzük. De szigorúan véve ez nem igaz, mivel ha felébredettek vagyunk, nem címkézzük a békét békeként. Létezésünk tapasztalata teljes és mindent magába foglaló – és minden címke célt téveszt, és a tapasztalatot torzítja. Természetesen a címkék hasznosak időnként a tanítók számára, hogy elmagyarázzák a tanítványoknak a felébredést, de ha hitelt adunk a szóban forgó címkéknek, ha a békét abszolút indikátornak vagy a felébredéssel egyenértékűnek látjuk, akkor az valami olyanná válik az ego számára, amibe belemélyesztheti a fogait. És ez a hiteles felébredést még nehezebbé teheti.

Mivel a felébredésről képzelet szülte, konceptuális és eltorzult megértéssel bírunk, hibásan azonosnak tekintjük a fenti tulajdonságok többségével, teljesen elveszítve annak egyszerűségét és elérhetőségét. Annyira megzavarodunk a csokoládé arany csomagolópapírjának csillogó fényétől, hogy soha nem jutunk el odáig, hogy együnk a tartalmából. De hacsak nem eszünk a tartalmából, sose fogjuk megkóstolni a spirituális érettség édességét.

Lehetséges, hogy a hiteles felébredettek közül egyesek erkölcstelenek, szeretetlenek, együttérzés nélküliek, tudatlanok, buták, sóvárgók és egyszerűen öregek és csúnyák? Először talán egyszerűen elutasítunk egy ilyen nevetséges állítást, de mélyebbre nézve felismerhetjük, hogy soha nem lehetünk biztosak – csak az ego biztos. Végtére is, csak mert spirituálisan felébredünk, nem válunk hirtelen spirituális szentekké, bölcsekké és/vagy avatárokká. Általában, ha buták vagyunk felébredés előtt, felébredés után is buták maradunk. Természetes állapotunk felismerése nem garantálja személyiségünk átalakulását (vagy legalábbis nem azonnal), csak akkor, ha abbahagyjuk a vele való azonosulást. Idővel bizonyos aspektusok változni fognak, az ego oxigénje elfogy, de el kell vetnünk a gondolatot, hogy a felébredésnek ellenőrző listája volna. Ez a gondolkodásmód a spirituális felébredés egyik legnagyobb akadálya.

Ha így áll a helyzet, akkor mi célja a felébredésnek? Ha a felébredés nem vezet szükségszerűen a fenti jellemzők egyikéhez sem – amely jellemzőket a legtöbb ember hajszolja, aki a spirituális felébredést igazán keresi -, akkor mi a felébredés értelme? Miért akarná bármelyikünk is megszerezni?

Ezeket a kérdéseket csak egy ego tenné fel. Igazság szerint a felébredése semmiféle haszonnal nem jár az ego számára. Semmivel. Semmilyen dologgal. A hiteles felébredés valójában az ego halála, egyetlen ego sem akar saját ép eszéből kapcsolatba kerülni a hiteles felébredéssel, akármilyen minőség merüljön is fel. Konceptuális felébredés ... Nos, ez más. Ez egy nagyszerű attrakciót jelent az ego számra, mert lehetővé teszi számunkra a felébredés eljátszását, és hogy épen tartsuk „én”-ünket – a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Szuperlényekké (szuper-ego) válunk, és személyes identitásunk a nélkül táncolhatja körbe a felébredés fogalmát, hogy saját kimúlásával szembesülne. Az „én” akar állandó békét és szeretet érezni; az „én” akar felébredni annak felismerése nélkül, hogy az „én” az álom, amiből felébredünk.

Vagyis a spirituális úton járó ember többsége valójában konceptuális spirituális felébredést, nem hiteles spirituális felébredést akar. Ezért van az, hogy valójában csak egy elenyészően kis százalék ébred fel: csak elenyészően kis százalék akarja a valódi dolgot. A többiek egy spirituális ego utazás résztvevői, és a nélkül hajszolják a konceptuális felébredést, hogy megvalósítanák azt, és természetesen nem fognak felébredni.

És ez az oka annak is, hogy soha senkit nem segít, ha leírja saját felébredését, mert egy ilyen eseményt mindig súlyosan eltorzít a nyelv és az emlékezet, és minden ilyen leírás a hiteles felébredés akadályaként működik, mivel „kiutat” biztosít a nem felébredettek egója számára, azáltal kerülve el saját megsemmisülését, hogy az elme továbbra is megragad valamit. Ezért lehetséges, hogy oly sok ember alszik, akik hiteles felébredett spirituális tanítóval rendelkeznek. Nem ébredünk fel, mivel kötődünk spirituális identitásunkhoz, amely gyakran tanítóként jelenik meg számunkra. Így a spirituális szervezetek tele vannak spirituális ego-utakon járó individuumokkal. (Semmi baj nincs ezzel – általában sokkal kellemesebb, ha spirituális egók vannak körülöttünk, mint közönséges egók, és a spirituális emberek csodálatos ajándékot jelentenek a világ számára, és sokkal jobb hellyé teszik azt – de ez nem felébredés.)

Ha tudjuk, hogy szükségszerűen egyetlen dolgot nyerhetünk a felébredésből a felébredés magát, és hogy felébredésünknek valójában a létezésünk az ára, akkor az egész játék sokkal kevésbé vonzó az ego számára. Valóban, ha a felébredés sallangok és extrák nélkül – csupán természetes állapotunkba való nyers felébredésként – lenne bemutatva, akkor csak azokat érdekelné a felébredés, akik törekszenek arra, és ennek következtében nagy százalékuk felébredne, mivel nem lennének becsapva tévhitek és fényes csomagolás által. (A legtöbben csak a fényes csomagolást keresik, és így nem is érhetnek el többet, mint a fényes csomagolást.)

A legtöbb spirituális tanító is fényes csomagolás csupán. Látják a részt, és mondják a részt, de nem felébredettek. Legtöbbjük felébredett volt egy átmeneti időszakban, de ezek az időszakok csupán már emlékek gyanánt szolgálják a spirituális egót. Ezek a tanítók színészek, akik gyakran a felébredettség nagy performanszának az előadói. Legtöbbjük nem tisztességtelen, csupán megtévedt, és tanítványaikat egy színészi hagyományra tanítják, így Hollywood Szentek egész tanítványi vonalai léteznek, és mi a spirituális elit jóságos lobotomizált képénél kötünk ki. És még csak Oscar-díjat sem kap, hogy eljátssza a felébredett spirituális tanítómestert: még ha mereven ül is egy széken, a színpadon, és magabiztosan lassan szemügyre veszi a csendes közönséget, ki tudja váltani a hála könnyeit azoknál, akik teljesen tudatlanul belevetítik saját isteniségüket a performanszba. Amit kivetítenek, az valójában az ő természetes állapotuk, de a kivetítéssel eltávolodnak tőle.

Ha valóban fel szeretnénk ébredni, akkor abba kell hagyjuk, hogy spirituális színházba járjunk; a teátrális performansz, jóllehet mélyen érzelmi, és lebilincselő, nem fog rajtunk segíteni. Ha valóban fel szeretnénk ébredni, akkor meg kell barátkoznunk az itt és most természetes állapotával, és bármely tanító, guru vagy mester, amely nem kifejezetten erre a meghitt befelé nézésre ösztönöz bennünket, függetlenül attól, hogy mekkora spirituális reputációja és hogy mit tud, akadályt jelent felébredésünk számára. Ha valóban fel szeretnénk ébredni, fel kell, hogy ismerjük az önmagunkban lévő természetes állapotot, amit senki nem tud létrehozni számunkra. Mások természetesen mutathatják számunkra a helyes irányt, de a megvalósításnak a mi sajátunknak kell lennie, különben spirituális egóba csúszunk, valamint konceptuális és spirituális drámába merülünk.

Hányan készek feladni a feltűnő külsőt – a spirituális megjelenést -, és alázatos, csendes utazásra indulni az ürességbe? Nem sokan! Semmilyen feltűnő, sőt még mélységes sincs a felébredésben – ami nagyon alapvető, nagyon közvetlen és nagyon egyszerű. Amikor a hiteles ráébredés bekövetkezik, először sokan hiszik azt, hogy már révbe értek ... „Ez lenne az??” Aha, ez az! Nem sugárzik fény a testünkből, angyalok sem trombitálnak, nem válunk hirtelen az Akasha krónika ismerőivé, semmilyen különleges erő, sem Isten áldása ... csak a létezés szokásos érzése, amely mindvégig ott volt a háttérben. Semmi különös. Azt látjuk, hogy mindvégig ébren voltunk, csak nem vettük észre, mert belemerültünk az „én” történetébe – hozzákapcsolódtunk a létéhez valakinek, aki sok dolgot tud, és az élete kalandos. De az a valaki csak egy kitalált karakter, amit megálmodtunk, és amivel azonosultunk.

Ha egy film leköti a figyelmünket a moziban, azért van, mert egy vagy több karakterrel azonosultunk – benne vagyunk a történetben – és elménk éhezik annak tudására, mi történik ezután. Ha nem azonosulunk egyetlen karakterrel sem, nem lépünk be a filmbe, és ott ülünk malmozva annak tudatában, hogy nézünk valamit, ami nem valós. Ezért vannak a bukott filmekben rossz színészek: olyan valóságot mutatnak, ami annyira hihetetlen, hogy nem tudunk a fikcióba beleveszni, és csupán azt szeretnénk, hogy a film véget érjen.

Ha jó a játék, és izgalmas a történet, nem könnyű magunkat elvonszolni a filmtől, mivel a karakterekkel való azonosulásunk nagyon erős. Így olyannyira történet horgára akadunk, hogy mindenáron tudnunk kell, hogy mi fog történni azután, és azután, és azután ... Nem vagyunk érdekeltek a show végében. Ha egy film érdekfeszítő, semmi nem tud elvonszolni előle bennünket, még kaja se, ha netán éhesek lennénk. És ez az, ami az identitásunkhoz hasonlít. Horogra akadtunk az „én” létezésében, az „én” az, ami szeret, nevet, eszik, szexel, meditál, haragszik, Istenhez imádkozik, és összes többi aspektusa az életnek. Nem igazán számít, hogy karakterünknek milyenek a jellemzői, bármibe belékapaszkodunk. Talán szentek vagyunk, talán irodai dolgozók, talán gyilkosok, de akárkinek gondoljuk magunkat, rabjává váltunk az „én” történetének. Ami csupán a test-elme természete. Szereti a történeteket; szereti a fikciókat.

A legtöbben úgy éljük az életünket, hogy beleveszünk a drámába, amit életnek nevezünk. Szerepeinkbe veszünk, és benne alszunk. Hogy ébredünk fel a drámából? Ugyanúgy, ahogyan egy filmben való elmerülésünket megtörjük... önmagunkra hivakozunk, és ezzel megtörjük a filmbeli karakterekkel létrehozott kapcsolatot. A „valós” életben azonban, bármennyire hivatkozunk önmagunkra, legnagyobb meglepetésünkre azt látjuk, hogy a felébredés alatt nincs valódi én. Úgy találjuk inkább, hogy valódi természetünk egyáltalán nem identitás, csak egy szavakkal ki nem fejezhető tudatosság. Ez elég lehangoló lehet a legtöbb „én”-nel rendelkező ember számára, vagy akiknek az „én” mindig is tapasztalatai középpontjában volt – az én volt a kontextusa egész életünknek -, és aztán felfedezzük, hogy mi a tudat vagy tudatosság vagyunk, ami az egész mindenség háttérvilágítása. Nem Józsi a kertész vagy Márta a vállalati igazgató vagyunk, akik ide-oda szaladgálnak rohanó mozgalmas életüket élve; mi a csendes, láthatatlan tudatosság vagyunk, amely kis fordulaton jár a háttérben, tudatában van mindennek, és mégsem érintett semmi által.

Az ön-hivatkozás tehát az „én” hipnózisa megtörésének fontos eszköze. Egy másik eszköz, amely nagyon erőteljes, és amely lehetővé teszi számunkra, hogy felébredjünk életünk történetéből az, hogy elfogadjuk a történet minden vonatkozását és lehetőségét – elfogadunk mindent, ahogy van, a változtatás vágya nélkül. Tény, hogy ellenállásunk az, amely az elkülönült én illúzióját fenntartja. Ez nagyon nehéz lehet, mivel konceptuális énünk másik oldala a kondicionált én. Ez azt az érzetet kelti, ha megnézed, hogy nem csak az által akadunk a történetek és filmek horgára, hogy ki akarjuk találni, mi fog történni, hanem ilyen vagy olyan konkrét eredményt akarunk kitalálni, és reménykedünk benne. Személyesen beleéljük magunkat a történetbe. De ha eldöntjük, hogy minden lehetséges kimenetelt elfogadunk – ha rendben lévőnek tartjuk, akár él a hős, akár meghal – a történet hirtelen sokkal kevésbé lebilincselő; megszabadulunk tőle. Ez egy tenisz meccs nézéséhez is hasonlítható egy kicsit: ha valójában nem törődünk azzal, hogy ki nyer, akkor nem vonódunk bele a teniszbe, és egészen könnyen ott tudjuk hagyni, ha az ajtócsengő megszólal. De ha érzelmileg teljesen elköteleződünk egy adott játékos győzelme (vagy vesztése) iránt, akkor nagyon nehéz lesz távol tartanunk magunkat a drámától. Horogra akadtunk.

Ha elfogadjuk a történetet, ahogy az van, érdeklődésünk és vele való azonosulásunk megcsappan, és ez a szabadság megízlelésének lehetőségét biztosítja számunkra. Ahogy Seng-Tsan zen mester írta egyszer: „A legmagasabbra való ráébredés nem más, mint a tökéletlenség aggodalma nélkül való lét.” A tökéletlenség aggodalma nélkül létezni azt jelenti, hogy elfogadni mindent úgy, ahogy van. A spirituális mesterek közül sokan úgy értelmezték ennek a jelentését, hogy minden eleve meghatározott, mivel ez a filozófia (és ez csupán egy filozófia) kényelmesen illeszkedik a minden legyen, ahogy van gyakorlatával, de modernebb nézőpont szerint hagyjunk mindent úgy lenni, ahogy van, ami csupán egy pszichológiai eszköze a fantázia szorításán való lazításnak. A predesztináció, mint minden filozófia, csak annak szempontjából bír értelemmel, akik nem felébredett. Egy hasznos tanítási eszköz csupán.

A fantáziához való ragaszkodásunk rendszerint szoros béklyó. A legtöbbünket túlságosan lefoglal a valakinek levés, túlságosan kondicionáltak vagyunk ahhoz a mindent identitással való tapasztalás alakításában, hogy képesek lennénk könnyen megszabadulni az én káprázatától. Modern társadalomban élünk, amely csak valakik jutalmazására épül. Azok lettek az új királyság, akik a legerősebb egóval bírnak, mint például a színészek és énekesek. A senkit nem díjazzák. És így a valakiként való létezésünk illúziójából való felébredésünk az én kultusz minden lehetőségét biztató és jutalmazó normális társadalomtól való komoly elhatárolódást kívánhat meg. Ez az elhatárolódás az elkülönüléstől a csak az olyan hasonló fókuszú lelkekkel való együttlétig terjedhet, akik felébredtek, vagy fel szeretnék ébredni. (Vagy csak szerencsénk van, és egy pillanatnyi figyelemelvonás spontán megtöri a filmre való koncentrációnkat, és ráébreszt bennünket igaz természetünkre. Ilyen spontán elterelés gyakran a mély depresszió, a szomorúság és a veszteség.)

Azonban legtöbbünk számára sokkal könnyebb és vonzóbb spirituális valakivé, mint senkivé válnunk. De a „spirituális valaki” egy oximoron – nincs hely az ego számára az autentikus spiritualitásban. A spirituális zsibvásár oximoronikus tanítókkal és mesterekkel van tele, akik nagyon készségesen vezetik a tanítványokat a spirituális azonosulás csapdájába, részben tudatlanság révén, részben mert tudják, hogy a konceptuális ébredés csillogó csecsebecséi kínálatának több a támogatója, és még több az imádója. De aki valaki, nem tudja nekünk megtanítani, hogyan legyünk senkik. Csak a senki tudja ezt megcsinálni (vagy mi ébredünk rá spontán).

De még hiteles felébredéssel is senki, csupán néhány jó tanító. A puszta felébredése valakinek nem jelenti automatikusan, hogy érti is a felébredést, vagy tudja, hogyan lehet elősegíteni másvalaki felébredését. Szemléltetésképpen tegyük fel, hogy van egy hitelesen felébredettünk, nevezzük Teachanandernek. És tegyük fel, hogy egy nap ez a Teachananader spirituálisan felébredt, egészen véletlenül, a fürdőkádjában fekve, gumikacsáival játszadozás közben. Felébredése után Teachanander úgy dönt, hogy tanítani fog (elvégre pénzt kell keresnie valahogy, és régi foglalkozása nem vonzó többé a számára). De Teachanander valójában nem a legmegfelelőbb személy a felébredés tanítására, annak ellenére, hogy hitelesen önmagára ébredt.

Miért van ez? Emlékezzünk, hogy Teachanander spontán ébredt fel, így valójában nem tudja, mi legyen a hozzáállása a problémákhoz, ha valaki szándékosan próbál felébredni. Az ő tényleges tudása arra szorítkozik valójában, hogy egy nap fürdés közben hirtelen nagyon érdekesnek találta a gumikacsáit, és egy órán keresztül bámulta őket, és mire kiszállt a kádból, minden tágas, világos és ráncos lett. Hacsak el nem sajátít tanítási struktúrát és módszereket más gyakorló Advaita tanítóktól, akkor az ő felébredési tapasztalata nem segít másoknak. Végtére is, mit fog csinálni, minden tanítvány számára javasolni fogja, hogy fürödjön rendszeresen gumikacsákkal? Sőt, általában úgy találjuk, hogy a felébredés tanítói, akik önmaguk spontán ébredtek fel, hajlamosak bármiféle gyakorlatot vagy technikát a leghevesebben ellenezni. Az ő szemléletmódjuk szerint az „csak megtörténik”, és keveset tehetünk a folyamat befolyásolására. (Ha ez lenne a helyzet, akkor abba is hagyhatjuk a felébredett lények társaságának keresését, és csupán menjünk haza.)

Más tanítók azonban, akiknek a spirituális ébredése formalizáltabb és irányítottabb volt, egy tanítványi lánc tagjaként talán, nagyon boldogan vezetik a tanítványokat szervezett tanításokon és gyakorlatokon keresztül annak érdekében, hogy csökkenjen az identitás melodikus zaja, hogy ez által az alapvető tudatosság csendes zümmögését lehessen hallani. (Egyesek az energetikáját is ismerik ennek.) A spirituális felébredésnek ez az aktívabb és formalizáltabb megközelítése, ellentétben azzal, hogy passzívan üldögélve várnák, hogy spontán megtörténjen, sok szempontból jobban megfelel az átlagos, a felébredést aktívan kereső tanítvány számára. Fontos előnye, hogy egy tapasztalt tanító felügyeli a tanítványok ébredését, biztosítva, hogy a felébredésbe való ideiglenes bepillantásokat ne tévesszék össze a teljes értékű felébredéssel, és hogy ez a folyamat az identitás elengedése után is folytatódjon a felébredésbe való első bepillantás UTÁN, biztosítva, hogy a tanítvány ne essen vissza a bepillantásból a spirituális én kultuszba. A tanító tudja mondani a tanítványnak, hogy csak menjen tovább.

Tény, hogy a buddhizmusban például, a felébredést csupán egyetlen aspektusának tekintik a lelki érettségnek, amelynek egyensúlyban kell lennie a nyers tudatossággal a buddhista dogma és formális meditáció keretében (mindkettő zavarhatja a felébredést, ha a tanító maga nem felébredett). A modern Advaitában, másfelől, a felébredést teljesen és egészében önmagában tekintik, és bármilyen struktúra helyezkedjen el körülötte, mint a meditációnak a gyakorlása vagy a spirituális meggyőződéseknek a kifejtése, azt általában helytelenítik. De valamilyen struktúra nélkül a modern Advaita meglehetősen ötletszerű (többnyire elhibázott, a fenti okok miatt). De ne feledjük, a felébredés az felébredés, nem számít, hogyan és hol merül fel.

Mivel a felébredés formalizáltabb megközelítése tanulói gurujuktól vagy mesterüktől hosszú időn keresztül, még felébredésük után is ezt az instrukciót kapják, egy konceptuális keretre tesznek szert, amelyen keresztül a felébredés folyamatát másoknak bemutatják. A konceptuális keret gyakorlási rutinként működik, így általa a tiszta tudatosságot gyakorolhatja a tanítvány. Természetesen a képzési rutint fel kell adni végül, és a tudatosság közvetlen megtapasztalásra kerül a konceptuális kereten kívül, de ideális esetben a folyamatnak előbb valamilyen struktúrája van. (Egyébként valamennyiünknek csupán feküdnünk kellene otthon a kádban, és a gumikacsákkal játszani, várva a mágikus pillanatra.) És a tanító az, aki megmondja a tanítványnak, mikor tapasztalt eléggé ahhoz, hogy tanítson, vagy saját maga előadásokat tartson, és ez általában nem közvetlenül az első ébredés után van. Fontos, hogy először megszilárduljunk az új identitásban (illetve az identitás hiányában). És amikor a tanítvány elkezd tanítani (satsangot tartni), a felhalmozott bölcsesség teljes rendszere – a tanítói eszköztár egésze – rendelkezésére fog állni, nem csupán egy gumikacsa.

Sok nyugati esetében, aki felébredt, azonban ez formalizált tanítási környezeteken kívül történt, és az ébredést követően hamarosan elkezdett tanítani, és satsangot tartani, ez a felébredés nagyon száraz egydimenziós bemutatásában tükröződik vissza. A szögleteknek nem volt esélyük lekerekedni, és úgy tűnik, nagyon kevés szív került bevonásra, különösen a nyugati férfiak esetében. (A több szívet mutatóknak általában Indiához kapcsolható guruja és tanítója volt.) Semmi baj a felébredés száraz megközelítésével – sőt, valójában néhány embernek meg is felelhet -, de akiknek több szívre van szükségük, azoknak egy kissé túlságosan analitikusnak tűnhet.

De van itt egy másik, a cikk elején érintett tényező is. Legtöbben a felébredést egy olyan folytonossági hiányként látjuk, amelyben egy új személy születik. Ennek alapja a felébredés azon konceptuális képe, amelyet a fentebb felsorolt attribútumok jelölnek. Miközben néhány ember, aki felébred, radikálisan megváltozik, a legtöbben nem, vagy legalábbis az elején nem. Végtére is, csak mert leállt a test-elmével való azonosulás, ez nem jelenti azt, hogy a test-elme tendenciái ne folytatódnának változatlanul, legalábbis egy ideig. A test-elmének van egy impulzusa, amelynek a változtatása időt vesz igénybe – egy kicsit egy hatalmas óceánjáró irányváltozásához hasonlóan – és időt vesz igénybe az elme számára, hogy nem stimulálódván többé az identitással, lelassuljon. Sok tendencia és egyedi vérmérséklet egy életre megmaradni látszik.

Ez is oka lehet, hogy a nyugati Advaita tanítók, különösen a férfiak, meglehetősen hidegeknek tűnnek. Hidegek voltak felébredés előtt, így utána is hidegek. A viselkedési minta ugyanaz marad. Ez csupán egy megmaradó személyiség vonás, viszont a tanításnak teljesen más ízt kölcsönözhet. És ahogy már említettük, ha valaki buta volt a felébredés előtt, a valódi természetére való ráébredés sem teszi bölccsé hirtelen. Vannak felébredett emberek, akik nem értik, hogy az általuk tapasztalt természetes állapot hogyan viszonyul a nem felébredettek tapasztalatához, és így ők nem jó tanítók. (Lehetnek bármily mélyen tudatosak, ha képtelenek viszonyulni azokhoz, akik nem azok.)

Szóval, csupán az, hogy felébredünk, nem jelenti, hogy érzelmi és személyiségi tendenciáink azonnal megváltoznak vagy eltűnnek:

 

Aki ébredés előtt buta volt; ébredés után is buta.
Aki ébredés előtt hideg volt, ébredés után is hideg.
Aki ébredés előtt kedves volt, ébredés után is kedves.
Aki ébredés előtt szeretetreméltó volt, ébredés után is szeretetreméltó.
Aki ébredés előtt indulatos volt, ébredés után is indulatos.
Aki ébredés előtt szoknyavadász volt, ébredés után is szoknyavadász.
Aki ébredés előtt csokoládérajongó volt, ébredés után is csokoládérajongó.

A felébredés sokkal mélyebb, minthogy személyiség jellemzőkről lenne szó csupán.

Az ébredés nem egy folytonossági hiány. Látszólag ugyanazok vagyunk felébredés után, mint amik felébredés előtt voltunk, még ha meg változott is valami egy mély felfoghatatlan szinten, amely magában foglalja identitásunk érzetét. Ez a mély változás nem változtatja meg azonnal a test-elme tendenciáit, habár az új távlattal változni fognak idővel. Tehát, ha allergiánk volt felébredés előtt, például, valószínűleg felébredés után is az lesz (nem úgy, mint a Fearless című Jeff Bridges filmben). Biztos, hogy leáll az azonosulásunk az allergiával, és emiatt idővel vagy enyhül, vagy nem, de az allergia túléli a felébredést.

Ennek megértése nagyon fontos, amikor kölcsönhatásba kerülünk a felébredés tanítóival. Megvilágosodás koncepcióink rájuk vetítése saját magunk felébredési folyamatát blokkolja. Amíg látjuk, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyekkel mi nem, nem tudunk felébredni. Mind ahányszor csodálattal adózunk egy tanítónak, nem a tanításokat tekintve, és önmagunk aspektusát azokban, hanem az ő különlegességét és egyediségét tiszteljük, nagy kárt okozunk magunknak. Amíg a felébredést a különlegességgel egyenlőnek tekintjük, addig nem fogunk felébredni. Ez majdnem olyan, mintha be kellene csapni bennünket, hogy eldobjuk a különlegesség minden projekcióját, hogy így realizálni tudjuk, hogy a felébredés csak a hétköznapi tudatosság állapota mögötti tudat tudata, ami mindvégig ott volt. Nincs semmi fennkölt a felébredésben. Azonos mértékben van jelen a gengszterben, mint a Dalai Lámában – csak tudatunk tudata eltérő individuumról individuumra. A nem-különlegességnek ez a felismerése kiábrándító lehet az ego számára. De egy mélyebb szinten mély megelégedést jelent!

Alkalomadtán roppant hasznos lehet személyesen beszélgetni egy felébredettel, mert egy másik személlyel való élő interakció valóban megmutatja számunkra, hogy rendszerint még az identitásról szóló gondolataink is mennyire az identitás kontextusában forognak. Példaként, itt egy tanítvány és tanító között képzeletbeli párbeszéd:

Tanítvány: „Mámorítónak érzem a felébredést. Mindent elvetettem.”
Tanító: „Ki az, aki érzi a mámort?”
Tanítvány: „Oké, nincs ’én’. Nos, akkor ... a mámor csak úgy felmerül.”
Tanító: „És ki van tudatában ennek a mámornak?”
Tanítvány: „Tudat ... tudatosság.”
Tanító: „Tehát a tudatosság nem a mámor maga?”
Tanítvány: „Nem, a tudatosság nem érzés, értem.”
Tanító: „Szóval a mámor érzésének semmi köze az ébrenléthez?”
Tanítvány: „Oké... Értem ... a mámor a tudatosság által megvilágított, de a mámor nem része annak.”
Tanító: „Pontosan, minden dolog a tudatosságban merül fel, de a tudatosság nem érinti azokat.”
Tanítvány: „De ez nem azt jelenti, hogy a tudatosság és az érzés elkülönül egymástól?”
Tanító: „Ha a tudatosság dolog volna, akkor ez lenne a helyzet. De tudatosság nem dolog, hanem szerves része mindennek. Semmilyen érzésed nem lehet tudatosság nélkül, így valójában ugyanazok.”
Tanítvány: „Tehát a tudatosságban mindenné válok.”
Tanító: „Egy bizonyos módon, de ki az én, aki mindenné válik?”
Tanítvány: [Csend]
Tanító: „Itt az ideje, hogy
együnk egy kis csokis sütit!”

Rendszerint annyira megbabonáznak fogalmaink és gondolataink, és annyira kondicionáltak vagyunk test-elménkben, hogy mindent az identitás szemüvegén keresztül szemlélünk, hogy még a nem-identitásról is az identitás kontextusában beszélünk. Itt a tanító türelmesen bátorítja a tanítványt, hogy tegyen visszafelé irányuló lépéseket, az identitás fogalmi koncepciójából kifelé. Ez arra neveli a tanítványt, hogy ismerje fel, hogy az alap tudatosság mindig jelen van, kívül esik minden konceptuális kereten – valójában a keretek azok, amelyek miatt a problémák keletkeznek. A tanítvány konceptuális keretektől való eltávolításával, a problémákat és a feltett kérdéseket voltaképpen nem kell megválaszolni, mert az „én” konceptuális kerete nem releváns többé. Ez az, ahol valaki, aki felébredt, oly hasznos lehet számunkra, mert felbecsülhetetlen, ha van egy tapasztalt tanítónk, aki rámutat a konceptuális keretekre, amit oly biztosra veszünk, hogy rendszerint a tudatában sem vagyunk. Amikor tudatára ébredünk e kereteknek, mint ahogy a sztereogram 3d képek látására is képessé válunk, a papírból kiugró mintákként, elkezdünk belejönni, hogy önmagunkkal azonosítsuk azokat, és nincs többé szükségünk a tanítóra.

Nyugaton az én kultusz tendenciái erősebbek lévén, gyakran fel kell, hogy hagyjunk még a gyakorlatokkal is, amelyekkel erősen azonosulunk, mert e gyakorlatok fenntartják az egónkat. Például, amikor emberek először lettek vegetáriánusok, ezen étrendi választás gyakran válik identitásuk középpontjává – jobbnak érzik magukat, mint a húsevők, mert úgy érzik, hogy ellenállnak egy kétségtelenül kegyetlen iparágnak. Így minden egyes alkalommal, amikor vegetáriánus ételt esznek, az eljárás konceptuális énjüket erősíti. Ez esetben, amennyiben a felébredés fontos számukra, mérlegelhetik, hogy átmenetileg ismét egyenek húst, csupán azért, hogy segítsenek megtörni a vegetarianizmussal való azonosulást – hogy különlegesek. (A jóság és az etikusság nehéz azonosulás lehet a feladáshoz.) Miután az azonosulás megtörik, és felébrednek, visszatérhetnek a vegetarianizmushoz, mert az nem fogja támogatni többé az identitást.

Nagyjából azonos módon, az először felébredtek megközelítése nagyon rendíthetetlen lehet az Advaitával és a felébredéssel kapcsolatban – a meditációt, Isten tiszteletét, a reinkarnáció fogalmait, az imát, a mantrákat stb. szükségtelenként és kontraproduktívként utasítják el. De a szív idővel megnyílik, és egyre befogadóbbá válik, és azt látjuk, hogy mindezen gyakorlatok elfogadhatókká válnak. Miközben igaz, hogy a felébredéshez átmenetileg fel kell adnunk minden gyakorlatot, amivel erősen azonosulunk, amint ürességünkben megszilárdultunk, a gyakorlatok visszajöhetnek, és tökéletesen integrálódhatnak lényünkkel. Azok azonban, akiknek az azonosulása az ilyen gyakorlatokkal nem erős, teljesen keresztülmehetnek a felébredés folyamatán, ha azok természetes módon jelennek meg. Valójában ez rajtad, neveltetéseden és kultúrádon múlik.

Tehát az elme fenntartja konceptuális ént, identitással foglalva keretbe a tapasztaltakat, kondicionált nézőponttal bírva a valóságról (amely a konceptuális ént fenntartja), és cselekedeteink által, és ahogy azok az identitást erősítik. Tehát az egót gondolattal (konceptualizáció), ítélettel (el nem fogadás) és cselekvéssel (azonosulás azzal, amit csinálunk) fenntartjuk – az által pedig távolodunk tőle, hogy megkérdezzük, ki vagy mi vagyunk, az életet olyannak fogadva el amilyen, felhagyva az egót támogató gyakorlatokkal, és olyanok társaságában időzve, akik hasonló úton haladnak.

Végezetül, nagyon fontos tisztázni a szívnek az ébredésben betöltött szerepét. Azért szeretünk másokat, mert önmagunk egy aspektusát ismerjük fel bennük. (Még a férfi nő iránt érzett szerelme is az ön-felismerés szeretete – kivetíti rá az animáját.) Tehát, amikor felébredéskor felismerjük a mindennel és mindenkivel való mélyen gyökerező egységet, akkor felébresztjük a feltétlen és egyetemes szeretetet. Ennek megtörténése nem feltétlenül azonnali, és a felébredés folyamata sokak számára meglehetősen száraz és analitikus lehet. De miután a dolgok megszokják az ürességet, a szív természetes módon megnyílik.

Egy mély értelmű idézetben Nisargadatta Maharaj a következőt mondja:

„Amikor befelé nézek, és látom, hogy semmi vagyok, az bölcsesség. Amikor kifelé nézek és látom, hogy minden vagyok, az szeretet. És e kettő között folyik az életem.”

Maharaj a lét két aspektusát jelenti ki számunkra: az üres tudatot és a szeretetet. Amikor eltávolítjuk az identitást – felébredünk – felismerjük, hogy semmi vagyunk; tiszta létezés vagyunk. De a tiszta létezés eltávolítja a konceptualizációt, amely mindentől és mindenkitől elválaszt bennünket, így a megvalósítás folyamatában semmik vagyunk, belépünk a feltétel nélküli szeretetbe, és felismerjük, hogy minden vagyunk. Ez a felébredés paradoxonja.

Az Ön-kutatás alkalmazásával meglátni saját korlátait és fantáziáit elengedhetetlen lépés a konceptualizáció varázslatának megtöréséhez, de valójában a szív megnyitása az, amely tökélyre viszi az egységet. Nyitott szív nélkül sosem léphetünk valódi kapcsolatba másokkal az üres tudatosságban, és az Advaita meglehetős könnyen válik a felébredetteket az alvóktól elválasztó perspektívává, a néhány tanító által hangsúlyozott különválássá, saját fontosságát igazolandó, és hogy könyveket és CD-ket adjon el. A szív teszi teljessé a folyamatot, és a hideg szárazságot és zárkózottságot is eltávolítja, amit láthatunk néha a nyugati Advaita tanítók esetében. A szív az, ami megőrzi melegségünket és emberségünket az üresség képében.

 


 

Függelék

Jelen cikk csupán a konceptuális ébredés ellenszere gyanánt íródott, éles megvilágításba helyezve az ébredő mentalitás ellenőrző listáját, ami blokkolja az emberek felébredését. Csupán bepillantást kínál a felébredésbe. Amennyiben vonzalmat érzel az autentikus spirituális felébredés iránt, sok kiváló Advaita tanító létezik, akiknek a tanítása segítséget nyújthat számodra, akik közül néhányan teljesen spontán ébredtek fel!



Forrás: http://www.energygrid.com/spirit/2012/07ap-spiritualawakening.html
Kategória: Mindenféle | Hozzáadta:: nisargadattin (2013 Augusztus 18)
Megtekintések száma: 905 | Hozzászólások: 1 | Címkék (kulcsszavak): tévhit, felébredés | Helyezés: 5.0/2
Összes hozzászólás: 1
0
1  
koszonom

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]