Főoldal » Cikkek » Ön-kutatás

Ed Muzika: Ön-kutatás 1. rész

Ön-kutatás

Forrás: http://soonyata.home.xs4all.nl/self-inquiry.htm ; http://www.scribd.com/doc/48159946/Hunting-the-I-Expanded-Version-by-Ed-Muzika

(Három könyv elegendő az ön-kutatás gyakorlásához, a többit kihagyhatod: Robert Adams - Silence of the heart, Ramana Maharshi - Be as you are és a The Nisargadatta Gita ebook)

Robert Adams tanítványa az alábbiakban az ön-kutatás művészetét világítja meg

 

ÉN-VADÁSZAT (BŐVÍTETT VÁLTOZAT)

Sikeres ön-kutatás
 

Edward Muzika

Az ön-kutatást annyira fontos „helyesen gyakorolni”, hogy úgy érzem, szükség van a különböző módszerek megvilágítására, mivel a „sikeres” módszerek valóban nehezen megfoghatók. Az ön-kutatás gyakorlása hosszú időn keresztül sikertelen maradhat, ha fogalmad sincs róla, hogy mit keresel. Ezért egy kissé eltérő megvilágításba helyezem a különböző módszereket, remélve, hogy valamilyen módon segíteni fogok azoknak, akik a gyakorlás iránt valódi érdeklődést mutatnak.

Egyesek, másokkal ellentétben, szinte azonnal érezni képesek az én vagyok érzést az önmegfigyelés során. Az ember vagy természetétől fogva, természetes módon önelemző, vagy nem. Vagy van érzéked az ön-kutatás végzéséhez, vagy gyakorlatokon keresztül tanulod meg azt. Ugyanez a pszichoterápia esetében is igaz. Akik képesek befelé nézésre és a belső „látásra”, képzeletük objektumait képesek jól hasznosítani a terápiás beszélgetés során, míg akik nem rendelkeznek ezzel a képességgel, azok nem. Ezt a képességet azonban bárki megtanulhatja, ha ismétlődő erőfeszítéseket tesz az elme képzeletbeli terébe való „befelé nézésre”.

A probléma abban áll, hogy sokan nem tapasztalják az „én vagyok” érzést, vagy benyomást, és ezért nincs min dolgozniuk. Az ilyenek „önmagukba befelé” nézve csupán sötétséget találnak, vagy jelenségek miriádjait, például belső fényjelenségeket, gondolatokat, képeket, emlékeket, test-érzeteket, energiákat stb., és nem találnak nyomravezető jelet, hogy melyik is az „én vagyok”, hogyan kell arra összpontosítani. Az ilyenek eltévednek a benyomások és észleletek erdejében, és nem tudják értelmezni az ént, illetve ’én vagyok’-ot. [1]

Ha ez a helyzet, használd a Robert ajánlotta kérdezési módszert: „Ki vagyok én?”, vagy „Kinek jönnek elő ezek a gondolatok és objektumok?” Ez a módszer elvezetHET végül a tanúhoz, de a módszer gyengesége az, hogy teljesen az elme és a gondolkodás szintjén mozog, és az embernek túl kell lépnie az elmén.

Ily módon az ön-kutatás két lépésből áll: Végy szemügyre minden rendelkezésedre álló jelenséget, mind a belsőket, a gondolatokat és képeket, mind a külsőket, például a világban lévő objektumokat, mind meditáció során, mind az egész nap folyamán; figyeld őket, és „játssz el” a jelenségekkel. Ismerkedj meg velük, és fedezd fel a belső világot teljes terjedelmében. Aztán tedd fel a kérdést önmagadnak: „Ez a jelenség én vagyok, vagy rajtam kívülálló dolog?”

Amit megpróbálunk megtalálni az anomália, ami nem változik, és az összes többi benyomástól különbözik azon értelemben, hogy nem egy megfigyelhető jelenség, hanem valójában a megfigyelő, a tanú, vagyis a „figyelő” maga. Ez az a szingularitás, amely köré minden objektum és világ rendezve van.

Sok olyan jelenség létezik, amely „én vagyok”-nak tűnik a kutató számára a különböző időpontokban, mint például a gondolat, vagy az ego, és a nagy Üresség, mint olyan, amelyet ébredés közben tapasztalsz. Sok ember találja úgy, hogy több különböző szubjektum, vagy „figyelő” létezik. Tanúként gondolkodik, aztán tudatára ébred, hogy ő a gondolatok figyelője. Vagyis, kétféle tanú létezik.

Többnyire, amikor az emberek először gondolják megtapasztalni az ’én vagyok’ érzést, valójában egy energia csomót figyelnek meg, amely a testet és az elmét összekapcsolja. Még nincsenek tudatában, hogy kívülállók e jelenséghez képest, és megfigyelői annak, és hogy ez a megfigyelő az igazi én. A megfigyelő, vagy néző, vagy tanú olyan közel áll önmagadhoz, hogy gyakran elsiklasz fölötte, ahogy erre a tíz indiai Advaita példázata is rámutat. A megfigyelőt gyakran azért nem vesszük figyelembe, mert nem objektum, és magától értetődik, és nem találjuk.

Mindezen hamis éneknek a tanúivá kell válnunk, fel kell őket fedezzük, és el kell velük játszanunk, és fel kell, hogy fedezzük, hogy azok nem az igazi én. De Maharaj az ’én vagyok’ érzésről mint a testet és a tudatosságot összekötő ego csomóról beszél. Ez a csomó nem te vagy, de ezt saját tapasztalatként kell, hogy felfedezd, és nem elég csupán másoktól hallani. Amint ez csomó eloldódik, minden más is egyszerűvé és világossá válik, és ez az eloldódás folyamatos megfigyelés révén történik, és az ember felfedezi, hogy a csomó megfigyelője az elpusztíthatatlan én.

Az ön-kutatás egy folyamatos, főidős foglalkozás, nem korlátozódik a formális meditáció időszakaira. A formális meditáció, amennyiben gyakran végezzük, nagy segítséget jelent, mert erősíti az önelemző erőt. Persze, a túl sok meditáció az elmét lustává és ostobává teszi, ami hiba.

A formális meditáció időtartamául naponta legalább két időtartamot, két 25-35 perces ülést célszerű választani, egy öt perces pihenés közbeiktatásával. Ez fokozatosan növelhető azok esetében, akik időt tudnak szakítani három vagy négy ülésre, három vagy négy, 25-35 perces időtartamban.

Azonban a meditáció során erősödő introspektív erő jótékony hatásai szerte fognak foszlani, ha a nap további részét a világ szolgálatának szenteljük. Amint az ember maga marad, ’én vagyok’-jára kell gondolnia, a tanítványnak a nap folyamán többször is meg kell állnia egy pár percre, és az ’én vagyok’-ot kell szemlélnie, hogy jobban megértse azt a mindennapi életben. Az ön-tudomásnak folyamatossá kell válnia.
Fel fogja fedezni, hogy az ’én vagyok’ változik az idők során, mert a valódi én még nem látható; az csupán egy az énként pózoló objektum.

Aztán egy napon felfedezi az anomáliát, ami soha nem változik, amely a szubjektuma valamennyi objektum miriádjainak. Amint ezt tisztán látja, az összes objektum elveszíti jelentőségét, és a kereső „munkája” ettől kezdve a belül maradás, vagyis a megfigyelőben, a szubjektumban, a tanúban időzés, akitől a világ összes objektuma felmerült. Ez egy nyugalmi állapot. Az ebben a középpontban maradásra való törekvés valójában nem erőfeszítés. Az történik, hogy a nyugtalan elmének, amellyel azonosulunk, tevékenységre van szüksége, és e miatt az elmével való azonosulás miatt válunk „mi” tevékennyé. Ugyanakkor a valódi én mindig pihen, és az elme figyelmét folyamatosan a figyelőre vagy tanúra irányítja, elveszítve érdeklődését a máshová való irányulásra, a nyugalmi állapot érzett mély béke következtében.

Amint a tanú felfedezésre kerül, az ön-megvalósítás követésének széles útja megnyílik. A hamis én lehull, illetve szertefoszlik. Aztán a főidős állása az lesz az embernek, hogy az énben maradjon, ott időzzön, és végtelen béke és boldogság hulljon rá, ami könnyedén húzza be önmagába, végestelen végig.

Hogy mi a teendő ezzel kapcsolatban, az alábbiakban ismertetjük.

Mielőtt a folyamatba részletesebben belemennénk, világossá kell tennünk, hogy ugyanezt az elemzést a külső világban lévő objektumok tekintetében is el lehet és kell végezni. Válasszunk ki egy objektumot, például egy személyt, egy fát, egy ablakban ülő állatkát. Figyeljük meg, és tekintsünk ugyanakkor önmagunkba, az ’én vagyok’ érzésre, hogy érzünk-e kapcsolatot az én vagyok, és az objektum között. Ha az objektum érzelmileg töltött, mint a szeretett egyén, gyakran érezhető kapcsolat a személy és a szív között. Amikor felfedezzük a szív forrást, tudatosan bele tudunk merülni. Ennek hatására a boldogság és középpontiság azonnal növekedni fog, ami segíti a formális meditációt és gyorsabban vezet a szabadsághoz. Aztán figyeljük meg, hogy vajon a szív forrás a tanú, vagy sem.

Remélhetőleg jelen áttekintés az egész folyamatot bemutatja, és most következzen a folyamat részletesebben.

Először is, az ön-kutatás legjobb leírása két könyvben található meg: Sadhu Om és Michael James - The Path of Sri Ramana Part 1 hetedik és nyolcadik fejezetek, valamint Pradeep Apte - The Nisargadatta Gita. Utóbbi egy Apte által összeállított mintegy 230 bekezdésnyi gyűjtemény Nisargadatta én vagyok érzetről és az önvalóban időzésről szóló mondásaiból. A The Path of Sri Ramana leírása több, mint amit Robert Adams tanított.

A Robert, Ramana és Nisargadatta által tanított ön-kutatási módszer azt mondja, hogy tartózkodj az én vagyokban, de mit jelent ez? Mi az én vagyok? Hogyan tartózkodjak benne? Hogyan gyakoroljam az ön-kutatást?

Az ön-emlékezet, vagy ön-időzés gyakorlatának részletes kifejtése James „Happiness and the Art of Being” című könyvében található, főként az utolsó fejezetekben.

Egy másik könyvet is javaslok, amely egy alternatív módszert alkalmaz az én vagyokban való tartózkodásra, Michael Langford: „The most rapid and Direct Means to Eternal Bliss”. Michael azért alakította ki ezt a módszert, mert nem tudta az ebben a könyvben leírt, az énben és az én vagyokban való tartózkodás módszerét követni.

Michael azt írja, hogy az ön-kutatás különböző ön-koncepcióit 27 éven át gyakorolta, szegényes eredménnyel. Nem volt jobban ön-megvalósított, mint amikor elkezdte.

Az ő tapasztalata egyvalamit világossá tesz, hogy az ön-kutatás bonyolult dolog, mivel elég sok a belső élmény és a szubjektum megtalálása, amelyben aztán elpihenhet, elég nehéz lehet. Bizonyára nem egyszerű eszköz a „Ki vagyok én?” kérdés használata, újra és újra. Michael 27 éven át szorgalmasan gyakorolta az ön-kutatást, minden könyvet elolvasott, minden tanítóhoz ellátogatott, mégsem kapta meg sehol. Ugyanezt mondhatom el a saját több mint 20 évemmel kapcsolatban.

Michael soha nem volt képes rákapcsolódni az ’én vagyok’ érzésre. Leírt egy módszert és koncepciót, hogy az önmaga tudatában lévő tudatosság hogyan tartózkodik az én vagyokban; a módszert ő fedezte fel, vagy azt is mondhatni, hogy ő fedezte fel újra, mivel az a Shikantaza nevű Soto Zen meditációhoz hasonló. Lehet, hogy ő elutasítja, hogy a módszere a Shikantanza, mert azt hiszi, ő fedezte fel az ön-kutatás tudatosságot figyelő tudatosság módszerét, de ez a módszer nem több és nem kevesebb a Shikantazánál, ami csendben ülés, semmit sem csinálás. Nem könnyű. Eltart egy ideig. Az elmének le kell ülepednie, és nyugodttá kell válnia. Gyakran éveknek kell eltelnie, mielőtt ez a csendes ülés lehetségessé válik, mert a kezdők mindig azonnali eredményeket várnak. Ha nem kapják meg, gyakran feladják, vagy a következő tanítóhoz vagy technikához fordulnak. A kezdők nem szeretik a csendet, cselekedni akarnak.

Azonban, ahogy Robert gyakran mondta: "Az állhatatosság minden."

Egy másik fő ön-kutatási módszer lényege a valódi ’én vagyok’ érzés kibontása, és az abban való tartózkodás. Ez általában azért nem könnyű, mert számos tényezőtől függ. Személy szerint én úgy gondolom, hogy ez a legjobb módszer, és egy kicsit tovább fogom fejtegetni.

Ha valaki Shikantazát gyakorol először, és hosszú idő alatt sok-sok samadhit elér, az fokozatosan éri el a megvalósulást. A gyakorlást azonban folytatnia kell, mert az én vagyokot még nem ölte meg. Az én vagyok még mindig ott tartózkodik, a személyes te maradványaként. A samadhik az egység különleges elfalazott állapotaivá válnak, és az egyén kíváncsi, hogy mi a valóság, az egység samadhi állapota, vagy az ébrenléti / álom én, amihez az ember mindig visszatér. Ezek abban az értelemben elfalazottak, hogy nem számít, hány samadhit tapasztal meg az egyén, ugyanazon emberi érzés, testhez kötött létezőség azt követően mindig visszatér.

Az én vagyok megölésének leggyorsabb módja, ahogy Ramana és Nisargadatta tanította, az én vagyokban való tartózkodás. Ha ez megtörtént, az én örökre meghal; a Shikantazával egy túl korai azonosulás jön létre a tudatosság totalitásával és az Ürességgel, ahelyett, hogy a csomó, az elme és test közötti energia-kapcsolat átvágásra kerülne, és e kapcsolat és a létezőség mélyebb szintje között, mint a kauzális test, a valódi semmit tapasztalja.

Ha a megszabadulást az első módszerrel (Shikantaza / Langford) találjuk meg, minthogy az permanens megszabadulássá válik, az én vagyokot újra meg kell találni és követni kell. Ez rendkívül nehéz, ha valaki évekig az ürességben tartózkodott. Nehéz az én-érzés megtalálása az egyén számára, mert az egyén általában azonosult az ürességgel az ismétlődő Shikantaza meditációk révén.

Sok ember írta nekem, hogy még a gondolkodással és meditációval töltött évek után sem tudták megtalálni az én személyes érzését. Sokan tartózkodtak évekig ürességben, és kezdtek dühössé válni, mert nem találtak sem boldogságot sem megszabadulást. Ők átugrották az én vagyok megsemmisítésének a folyamatát / komplexumát, ami azt jelenti, hogy az még mindig életben van, de nem érzékelhető, el van fedve az ürességre irányított figyelem által. Elveszetté váltak az ürességben és semmit sem értek el.

Nem hagyhatsz ki lépéseket. A legjobb az Én Vagyok követésével kezdeni, és a feladatot hiánytalanul elvégezni. Aztán kell az isteni tanú ürességében, az abszolútban, erőfeszítés nélkül és állandóan időzni.

Láttam egyszer egy könyvet az „Hunting the I” címmel. Ez tökéletesen írja le számomra az ön-kutatás folyamatát, a vadászatot a belső jelenségben, amely belső világunkat alkotja, az énnel való azonosulást, majd az első személy érzésére való rácsatlakozást.

Ez összetetté válik, mert ott van az ’én’ vagy ’én szó’ vagy ’én gondolat’, amely a központi kohéziós ereje a gondolatok és képek hálózatának, amit a valós világnak tekintünk. Ez az én-gondolat nem ugyanaz, mint az egyén személyes létezés-érzése, az ’én vagyok’ érzés, ami olyan, mint egy tapintható érzés, amely a testhez társul, és többnyire a szív köré összpontosul, vagy valamiféle létező ürességként ül a test mögött, vagy fölött.

Természetesen, ennek tudomása már jó munkaképességet igényel a szubjektív jelenség internalizálására és ön-vizsgálatára. Ez azt jelenti, hogy vagy veleszületett képességgel rendelkezik, vagy e megkülönböztetésre a több éves gyakorlat során tett szert.

Nekem, sűrű lévén, évek gyakorlására volt szükségem. Mindig introspektív voltam bizonyos értelemben, könnyen belevesztem a gondolatok és érzelmek belső világába, de a belső világ soha nem volt nyitott és tágas. Megtanultam, hogyan nyissam ki a belső, sötét szubjektivitást a két szemöldök közti harmadik szem kinyitása és örökös tágítása révén, hogy a fény lefelé a földbe, aztán felfelé és kifelé áradjon, egy fénnyel, az úgynevezett tudatosság fényével teli képzeletbeli teret feltárva. De a probléma az volt, hogy éveket töltöttem el ott, a fényes üres térben, azt gondolva valóságnak, felismerve, hogy még mindig különálló vagyok és tanúja az ürességnek, csak várakozva egy bizonyos ponton, az Ürességgel való azonosulás érzésében. Ez soha nem történt meg. Túl messze mentem az ürességbe, de fogva tartott a tudatlanság. Arra vártam, hogy a szubjektivitás abszolút érzését az Üresség figyelésének a folytatása révén találjam meg.

Az ön-vizsgálódás évei során az egyén belső élmények légióit fogja találni, amelyekkel tévesen azonosul én vagyokként. Gyakorlat és kitartás, valamint csak nagyon kevés könyv olvasására való korlátozódás, és a tanító útmutatásának a meghallgatása a legjobb és leggyorsabb módja annak, hogy kijuss ebből a belső dzsungelből.

Szükség van gyakorlásra az önmegvalósításhoz? Határozottan; igen, a leghatározottabban.

Ez az, ahol az én-vadászat koncepciója működőképes módszerré válik.

Az egyén befelé figyel, hogy megtalálja az én vagyokot. Minden egyes napon, héten vagy hónapban felfedez valami újat, amit a „valódi” én vagyoknak: a szubjektumnak hisz.

Ami időnként a tudatosság ön-fénye, időnként a megvilágított térszerű belső üresség, néha egy teljesen testi érzésen alapuló érzés. Egyesek az én vagyok érzést a test-érzés ön-észleléseként fogják érezni a szív tájékon. Mások úgy vélik, hogy a testnek belső vizuális érzésként vannak tudatában, amely valójában egy objektum a képzeletbeli térben, és ez által valótlan. Fel fogják fedezni a végtelen (vagy nem végtelen, korlátozott) belső tér belső érzését, és azt hiszik, hogy azzal azonosak. Nem azonosak.

Ha állandóan a téves ideával vizsgálódik, akkor valamely ponton meg fogja találni az ént, annak felismerése nélkül, hogy az én az, aki figyel. A szubjektumot nem lehet megtalálni, mert a szubjektum sohasem válhat objektummá. Amit felfedez az, hogy mindaz, amit lát, tapasztal és tud, az valójában egy tapasztalt objektum vagy megismert szubjektum, amelyet nem lehet megtalálni.

Ez a keresés évekig folyhat eredménytelenül, mert az én nem egy dolog, objektum, állapot, energia vagy bármi, ami megtalálható és megtapasztalható. Lehet, hogy már érted mindezt.

Mi a teendő?

Ezen a ponton tudatára kell ébredned, hogy létezik valami, ami tudatában van az ön-kutatási folyamatnak. Ez a „valami” az Én, vagyis a végső megfigyelő.

Ez után az „új” gyakorlattá a figyelő figyelése válik, nem valamilyen testi érzésben, vagy képzelt térbeli hamis énben. Már tudatában vagy a figyelőnek, de az a figyelő nem a valódi te. Beragadtál a félreértésbe, hogy a figyelő megtalálhatja a valódi ént, mikor valójában a figyelő a valódi én. A figyelés a probléma; a figyelő már teljes és nyugalmi állapotban van.

Ezért hát kapcsolódj egybe a figyelővel.

Két lépés van tehát: lokalizáld a figyelőt, mint az érzések szubjektumát, és próbálj eljátszani vele, próbáld megfigyelni annak összes megnyilvánulását, majd pihenj meg a figyelőben, lazíts, és hagyd a figyelőt figyelni, és válj a figyelővé csupán.

Amikor ezt megértetted, van egy világos módszered az énben való tartózkodásra: csak figyelj a figyelő látszólag belső érzése felé, nem kapcsolat, vagy üresség, vagy szív-érzés, vagy bármely más érzés vagy tapasztalat érdekében. Ezek a Figyelő felfedezését megelőző gyakorlatok és lépések. Aztán a felfedezés után merülj bele a figyelőbe, a szubjektumba, és válj a szubjektummá.

Egyszerűnek hangzik, de valójában a belső világ annyira tele van gondolatokkal, objektumokkal, állapotokkal, tapasztalatokkal, űrrel, ürességgel, energiákkal, és létezőségekkel, hogy egyáltalán nem könnyű egyértelműen felfedezni a „figyelőt”. Csak olvasd el az Autobiography of a Jnani című könyvet, és látni fogod, hogy milyen bonyolultak a belső tapasztalatok, és milyen nehéz megtalálni az alapvető állapotot.

Meg kell értened, hogy amit találni fogsz, mindössze az, aminek tekinted magad, az nem te, a figyelő vagy, hanem objektumok, folyamatok, gondolatok és energiák, amiket korábban önmagadnak tekintettél.

Bizonyos értelemben, a figyelő gyakran érzi úgy kezdetben, hogy csupán egy másik érzés, egy másik belső objektum; de ez nem egy testi érzés, mint a testi érzések tudomása vagy egy gondolat tudomása.

A gyakorlat az, hogy fordulj befelé, a forrás, a figyelő felé, és figyeld azt.

A jelenség lokalizálásának folyamata, vizsgálata, és a vele való játék, amíg teljesen meg nem ismered, majd ki nem küszöbölöd a figyelőként, hosszabb vagy rövidebb ideig tarthat. Ez az igazi ön-kutatási folyamat, nem pedig az, amire gyakran hivatkoznak, a lélek nélkül ismételgetett „Ki vagyok én?”

Sejtelmem sincs, mit fogsz tapasztalni, úgy tűnik, hogy ez minden embernél különböző.

De végül meg fogod érteni (látni, tapasztalni, felfogni, felfedezni, tudni), hogy sem belül sem kívül nem létezik figyelés. Csupán egyetlen tudatosság létezik. A belső figyelés célzatos erőfeszítése kiegyensúlyozta az egész életen át tartó kifelé figyelés szokását, és az introspektív megkülönböztetés kifejlesztése valódi teként megszüntette a belső és külső objektumokat és jelenségeket.

Szeretném aláhúzni, hogy a „befelé figyelés” kifejezés egy hazugság. Nincs befelé – vagy kifelé. Ez a megkülönböztetés csak addig tart, amíg testnek gondolod magad. A „befelé figyelés” kifejezése majdnem úgy hangzik, mint egy parancs, hogy úgy figyeld a képzelet belső ürességét, mint ami a testen belül van. Ez egy rossz instrukció. Ez a belső és a külső, a bőrön belüli és kívüli valóságának elképzelését erősíti.

A világ, belső állapotod, keresésed, elképzelésed arról, hogy milyen az önmegvalósítás, teljesen el fog tűnni, és meg fogod érteni, hogy minden, amit addig a pillanatig tapasztaltál, puszta képzelődés. Mentessé fogsz válni minden fogalomtól és fantáziálástól. Ebben fog kelleni tartózkodnod hosszú ideig, de az ön-időzés maga nem válik hosszú időre folyamatossá. Ez egyedül állhatatosság kérdése, és csak később merül fel, miután az igazságot fenntartó szenvedély válik a legfontosabb kérdéssé számodra.

Aztán, egy bizonyos ponton, „minden” el fog tűnni, mint valótlan, és te csupán csendes elme létezésben fogsz maradni. Nehéz ezt elmagyarázni, de nem úgy tűnik, mintha a végtelen tudatos térben úsznál, hanem inkább a világ meg fog szűnni létezni látszólagos objektumként. Az én, mint látszólagos objektum, szintén el fog tűnni. Csak akkor leszel egy a világ nem elkülönült figyelőjével, vagyis az önvalóval.

Később még az is el fog tűnni, amint az egy felismeri az egész folyamat hátterében zajló tanúságot. Ez a dolog nélküli „dolog”, amely tudomással bír az egész folyamatról, tudomással bír a testről, a személyes énről, a világról, az ébrenléti állapotról, az álom állapotról, valamint a megértés folyamatáról.

Ami ezt az „állapotot” illeti, az egyén nem tud mondani semmit, mert nem léteznek attribútumok, és az állapot attribútumok, vagy amik félrevezetnek, alkotják a valódi gyakorlatot. Ez nem egy állapot; ez az, ami az összes állapotot megfigyeli.

Nos, ez az egyik módja a felébredési folyamat elmagyarázásának. Michael Langford kifejtette az ő útját, és mind Robert, mind Ramana megfogalmazták a saját módszereiket. Figyeld meg, hogy Robert, Ramana és Nisargadatta ritkán beszélt a végső „tapasztalatról”, csak az Advaita módszere és filozófiája homályosítja el teljesen a célt konceptuális akadályok hozzáadásával.

Langford és minden más tanító ugyanazt mondja. Csupán szórakoztató fenomenológiával és filozófiával, mesterséges történetekkel látnak el, amelyek a módszer kifejtéséhez és annak gyakorlásához vezetnek téged.

Nem akarlak túl messzire vezetni a tévúton, de mindezek a módszerek, amelyekre az előbb hivatkoztam, „ego masszírozás”, és semmi közük a végsőhöz, még ha elengedhetetlen gyakorlatnak látszik is mindenki számára, még azok számára is, akik azt állítják, nincs módszer vagy gyakorlat, amely lehetséges vagy szükséges lenne. Azért van rá szükség, hogy a megkülönböztetést erősítse.

Meg szeretném ismételni, hogy a figyelem ismétlődő ráirányítása az én vagyokra, a látszólagos szubjektumra csak addig cselekvés, amíg az én vagyokot meditáció objektumának tekintjük, például amikor az testet és az elmét összekötő ego csomóra összpontosítunk, amelyet a legtöbb ember az ’én vagyok’-nak tekint. Ugyanakkor a valódi szubjektum, az én, nem egy objektum. Az TE vagy, a megfigyelő, túl minden jelenségen és a világon, és a semmit nem cselekvés állapota, csupán figyelés. A lét nyugalmi állapota. A figyelem énre irányításának látszólagos cselekvése valójában kegyelemért való könyörgés, mert az én át fogja venni, és véget fog vetni a kereső keresésének. Az én a mozdulatlanság és örök nyugalom kezdő pontja. Az énben való tartózkodással együtt járó látszólagos működés valójában pihenés, nem cselekvés. A te nem cselekvő, pihenő éned felfedezése.

Az én vagyokban időzés valójában a semmit sem csinálás gyakorlata, de akkor sikeres csupán, ha valóban tudatában vagy a valódi énnek, a tanúnak, a figyelőnek, amiben csak egy hosszú és intenzív elmét vizsgáló gyakorlat után lehetsz biztos. A tanult megkülönböztetés nélkül még egy másik objektumnak adhatod át magad, amely énként, mint az egóként pózol. Így hát óvakodj azoktól, akik szerint nincs szükség gyakorlásra. Nem szükséges, de lehetséges, hogy aki felfedezte a valódi ént a pihenő állapotban, de nem csinál semmit sem a gyakorlat szempontjából, mielőtt ráébredne, hogy mi a kezdőpont, az használhatatlan és bamba.

 

Darshan – Robert Adams és Ed Muzika

 

SAJÁT MÓDSZEREM: SEMMIT SEM CSINÁLNI

Robert egyedül a „Ki vagyok én?” ön-kutatási folyamatot tanította, mert VALAKIK úgy érezték, hogy szükségük van egy módszerre vagy útra, ami elfoglalja elméjüket. Minden módszer, amit Robert tanított, csendhez vezet. Mély csend, a „legmélyebb”, nem csak ahol az abszolút napvilágra kerül, de az abszolút is.

A fenti „módszereket” évekig gyakoroltam, valódi változás nélkül. Mindenféle tapasztalatokat és új megértéseket eredményeztek, de sem megszabadulás sem az én halála nem következett be. Csupán számtalan kis halál.

Ez elvezet engem egy megfigyeléshez. A legtöbb gyakorló túlságosan tapasztalatainak és azok magyarázatainak él, ahelyett, hogy állhatatosan befelé haladna. Mintha nem bírnák ki az ön-kutatás unalmát, és átfordítanák azt a guruval vagy tanítóval való intellektuális vitává. A guruval való ál-emberi érintkezésük régi „valóságát” akarják, miközben a gurut egyedül az érdekli, hogy túlvigye őket mindenen, amit valaha tapasztaltak vagy elképzeltek.

Ez elfecsérelt idő, különösen az az idő, amit arra fordítanak sokan, hogy tizen-huszon évekkel ezelőtti élményeket megértsenek. Mintha azt gondolnák, hogy visszakaphatják a tapasztalatot, ami a keresésük végét jelenti, ami leállítja őket.

Semmiféle tapasztalat nem megismételhető, és gyakorta értéktelen is.

Amikor találkoztam Roberttel, csak átadtam neki önmagam, kb. két év elteltével. Tudtam mélyen, hogy bármilyen módszer, amit gyakorlok, csak az elmében van, ami nem tudja elpusztítani a személyes én-séget. Ez csak masszírozás volt az ego – a képzeletbeli „dumák” keveréke számára, ahogy a képzeletbeli teret vagy világot nevezem. Az önátadás egy megközelítés, ami a nyugalmi állapothoz vezet. „Feladom; ne az enyém Uram, hanem a Tiéd.”

De még ez a bizalom és önátadás sem vezetett megszabaduláshoz, amíg Robert el nem hagyta Los Angelest. Amikor Robert Sedonába ment, teljesen egyedül, elárvultnak éreztem magam.

Mindazonáltal Robert csomagolásának és költözésének folyamata meglehetősen zűrzavaros és ideget gyötrő volt, olyannyira, hogy relaxálni kezdtem és keleti szakrális zenéket hallgatni, különösen Muktanandát és Yoganandát, hogy elmeneküljek a feszültség elől, és mert nem tudtam mi egyebet csinálni. Ez a költözés rám volt kényszerítve, nem tehettem mást.

Csak feküdtem a kanapén, egyik óráról a másikra, egyik napról a másikra, egyik hétről a másikra, hallgattam és elragadtattam a zene által, alaposan kiélvezve a belső tudatosság kibontakozásának show-ját, a formákat, a gondolatokat, a belső és a külső benyomásokat. Testem majdnem minden feszültsége megenyhült. Úgy éreztem, elmerülök önmagamban. Szinte semmit sem csináltam, evésen és némi sétán kívül. Kezdtem üdvözülten boldognak érezni magam. Kezdtem teljesen semmivé válni, de nem a Zen Üresség módszere szerint, hanem a saját személyes módszeremmel, a boldogságtól és a kántálás boldogságától elragadtatva. Elernyedtem a létezőségben, befelé húzva annak boldogsága által, hogy semmit sem csináltam, a belső és külső jelenségek összességével való együttlét kivételével.

Aztán egy napon, egy felébredés történt a zuhanyozás tapasztalata formájában, amit jelen site egy másik részén írok le, és első felébredésnek nevezem. [2]

Jóformán senki másnak nem tudom ezt ajánlani. Szerettem a szakrális zenét és a kántálást. És az ürességben és a csendben is szerettem tartózkodni, a kántálás hallgatása közben. Így hát, keveseknek volna javára, hacsak nem szintén ilyen hajlamúak. Csak nyugtalanokká válnának.

Egy hasonló módszer lehet, hogy jobban működne nálad, ha csupán hallgatnád Robert MP3 lejátszóra, vagy iPod-ra letöltött összes beszélgetéseit. Csupán hallgatnád a beszélgetéseket, amikor éppen időd van rá. Legyen szakrális zene a háttérben.

Robert minden egyes beszélgetése mindig a csendbe való beléptetésedre irányult. Beszélgetései újra meg újra a csendbe visznek téged. A zene boldogságot fog/tud okozni. A kettő együtt teljes ellazulást tesz lehetővé, az én – individualitás – érzésének a beleolvadását a boldogság teljességének érzésébe. Azt mondhatnád, hogy ez a könnyű út, de csak, ha készen állsz rá. Általában évek intenzív gyakorlása az előfeltétele, mivel az ember arra szokta használni az elmét, hogy felfedezzen, vagy létrehozzon valamit. Amikor az elme világosan látható, mint valami olyan, ami nem fog működni, hogy elvégezze a felébredés feladatát, egy mély relaxáció és alásüllyedés következik az önvaló mélyebb szintjébe, ahogy Rajiv az Autobiography of a Jnani c. könyvben beszél erről.

Egyébként egyes rádiós órák ébresztőjét be lehet úgy állítani, hogy Robert beszélgetéseiből egy konkrétat, vagy egy véletlenszerűt kiválasszon. Ha esetleg az ő arra vonatkozó instrukcióira akarsz ébredni, hogyan kell az ön-kutatást gyakorolni.

Ha a nagy tanítók életrajzait, vagy önéletrajzait olvasod, mindegyik más folyamatot fog leírni, és a ténylegesen ajánlott folyamatok eltérhetnek az ő sajátjuktól, mert látják saját folyamataik egyéni sajátosságát, és ahogy én is, látják, hogy az a mód, ahogyan én tettem, nem működik mindenki esetében.

Az egyik „módszer”, amit „az önvalóba való visszazuhanásként” írok le, valószínűleg az én „spontán módszeremhez” áll a legközelebb.

Sokan az önvaló „érzést”, vagy „én vagyokot”, a test totalitása érzésével azonosítják. Voltaképpen nem az, de sokan érzik így kezdetben.

A módszer lényege, hogy az önvaló érzését úgy érezni, mint kezdeti megnyilvánulását a test érzetnek, és aztán elképzelni, vagy úgy érezni magad, mint aki abba visszafelé belezuhan. Visszafelé zuhanni relaxáció révén egyre jobban és jobban azoknak a látszólagos test érzeteknek a kényelmébe. Ez egészen boldog és megnyugtató.

Időnként van egy mögöttes sötét jelenlétérzés, amelyet az egyén nyugalmi állapotaként azonosítanak. Ha erőteljesen és színesen elképzelve érzékeled, lazulj el, és zuhanj bele hátrafelé abba a sötét ürességbe. Az ellazulás ugyanaz.

Szinte az összes ilyen módszer haszontalan tapasztalatokat és megértéseket fog produkálni, amelyek el fognak távozni, de amelyek úgy tűnik, felrázhatják a világot abban az időben. Szóval, ne hagyd abba. Folytasd.

Szeretném, ha teljesen világos lenne: e módszerek egyike sem fog produkálni felébredést / megvilágosodást / önmegvalósítást vagy hívd, aminek akarod ezt az állapotot, amit jelenleg nem önmagadnak ismersz. Minden módszer az elme szintjén van.

Módszerek hosszas gyakorlása nem produkál felébredést, hanem, mondhatni, lehetővé teszi annak megtörténését. Úgy gondolom, hogy Nisargadatta fejezte ki a legjobban, amikor azt mondta egyszer, hogy az én vagyok megengedi, hogy menj.

Mindamellett, mindent egybevetve, először azt ajánlom, hogy töltsd le a Nisargadatta Gitát, nyomtasd ki, tedd bele egy 3 gyűrűs iratrendezőbe és minden reggel „gyakorolj”, néhány bekezdés elolvasásával. Aztán elmélkedj azokon a szavakon, majd meditálj az én vagyok érzésén. Ez a legkiválóbb meditációs kézikönyv, a megvalósuláshoz vezető széles út. Tovább »



Forrás: http://soonyata.home.xs4all.nl/self-inquiry.htm
Kategória: Ön-kutatás | Hozzáadta:: nisargadattin (2013 Augusztus 18)
Megtekintések száma: 930 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/5
Összes hozzászólás: 1
0
1  
koszonom

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]