Főoldal » Cikkek » Robert Adams

Robert Adams: A végső boldogság - 30. átirat

A végső boldogság

30. átirat
1990. december 13.

    Robert: (a hangfelvétel hirtelen indul) ...és ki a felelős ezért? „A főnököm” hangzik a lány válasza. „Elrendezem vele” mondja az anya. Felhívja a számot, és ezt mondja: „A lányom közölte velem, hogy terhes, és hogy maga az apa, mik a szándékai?” „Nos, ha fiú lesz, neki fogom adni az üzlet felét. Ha lány lesz, kétszázezer dollárt fogok adni neki.” mondja a férfi. Az anya gondolkodik, majd ezt mondja: „Vetélés esetén fog adni másik lehetőséget?” (a tanítványok nevetnek)

    SH: Ez egy jó üzlet volt.

    R: Jay mindenen nevet.

    SK: Már akkor nevetett, mielőtt a viccet mesélted, így nem jelent túl sokat. (nevetés)

    R: Oké. Oké gyerekek.

    SK: Lehangolódik a humortól. (nevetés)

    SH: Add nekünk a szót!

    R: Van egy dolog, amit biztosan el tudok mondani. Minden jól van, és minden úgy alakul, ahogy kell. Azt tudom mondani igazán, hogy sehol semmi nem rossz. Minden pontosan úgy történik, ahogyan kell. Ha azt gondolod, hogy problémád van, az a hiba – azt gondolni, hogy problémád van. Ha csak leállnál a gondolkodással. Amint leállsz a gondolkodással, minden helyes lesz. (nevetés)

    SH: Helyessé válik, amíg gondolkodsz?

    R: Igen, de nem tudsz róla. Néhányan közülünk nem így gondolják, mert úgy gondolkodnak, hogy „problémám van”, vagy „olyan dologba keveredtem, amit nem tudok kezelni”, vagy „valami nagyobb nálam”, vagy „valami fájdalmat okoz nekem”, vagy „dühösnek érzem magam”, vagy „félelmet érzek”, vagy „úgy érzem, hogy valami nincs rendben”. De biztosíthatlak, hogy semmi nem rossz. Soha semmi nem volt rossz. Sem most nem rossz semmi, sem a jövőben nem lesz rossz semmi.

    SH: Alleluja! (nevetés)

    Robert: Mindössze annyit kell tenned, mindössze annyit kell tenned, hogy figyeled magad. Amint elméd az orrodnál tovább kezd gondolni, kapd el – ne az orrodat, hanem a gondolataidat! Az orrodat is elkaphatod, ha szeretnéd. Kapd el elméddel a gondolataidat, állítsd meg őket azon a módon, ahogyan tudod, akár gondolataid megfigyelésével, akár önkutatás gyakorlásával, és kérdezd meg: „Kihez jönnek?” Mindössze annyit kell tenned, hogy nem engeded magadat gondolkodni. Ha elméd nem gondolkodik, rendkívül boldog leszel. Zavartalan lesz a boldogságod. Biztosíthatlak. Teljes boldogságban lesz részed, ha leállsz a gondolkodással.

    Sok telefonhívást kapok. A hívások leggyakrabban arról szólnak, hogy „Mikor fogom megtapasztalni az önmegvalósítást?” (ismétlések) Ezt a személy tudatossága határozza meg. És különböző válaszom van mindenki számára, mert veszem, hogy hol vagy. Ezért szólalhatok meg ellentmondóan időnként. Ha személyes kérdést teszel fel, onnan próbálok válaszolni, ahonnan jössz.

    Megint azt kérdik néhányan: „Robert, miért nem csak a legfelsőbb igazságról beszélsz mindig?” Mások viszont arra kérnek: „Robert, úgy beszélj, hogy értsem, amiről beszélsz!” Tehát ez egy dilemma. Úgyhogy teszem, amit tennem kell. Nem tervezek meg semmit. Minden spontán. Nem tartok próbát. Nem írok le semmit. Csak azt mondom, ami belőlem kijön.

    Tehát, amikor kapok egy telefonhívást, hogy „mikor fogok önmegvalósítottá válni”, valaki azt mondja nekem, hogy „egész héten gyakoroltam, és nem történt semmi”. (a tanítványok nevetnek) Felhívtak tegnap néhányan, és azt mondták, hogy két héten át gyakoroltak, szemináriumon voltak, és hétszáz dollárt fizettek, és mégsem lettek önmegvalósítottak. Folyton ilyen hívásokat kapok.

    Tehát a válaszomnak az meghatározója, amit kérdezel. De van egy általános válasz. Gondolj a kérdésre! „Mikor fogok én, én, én, önmegvalósítottá, önmegvalósítottá, önmegvalósítottá, önmegvalósítottá válni? (a tanítványok nevetnek) Általában azt szoktam mondani, hogy „Mielőtt választ adok a kérdésedre, feltehetek egy kérdést? Mondd el nekem, kérlek, hogy mit értesz én alatt?” és „Mit értesz önmegvalósítás alatt?” Általában csöndben maradnak. Úgyhogy folytatom, és azt mondom, hogy „Ki gondolja, hogy létezik az én, ki akar önmegvalósított lenni?” A személyes énről beszélsz, és a személyes én soha nem tud önmegvalósított lenni. A személyes én véges. A véges soha nem ismerheti meg a végtelent. Ez az, amiért a személyes én soha nem tud önmegvalósítottá válni. És amíg azt gondolod, hogy a személyes én vagy, akinek meg kell valósítania önmagát, soha nem jön el az idő, amikor önmegvalósítottá válsz.

    És azután, az „önmegvalósított” szónak mi a jelentése? Egyszerűen a természetes állapotodat jelenti. Nem olyasvalamit, amivé válsz. Olyasvalamit, ami vagy. Szeretnéd megtapasztalni a természetes állapotodat. Mit akarsz tenni ezért, rá kell ébredned a természetes állapotodra, ami most vagy, de elfedted a személyes énnel. Amíg folyton arról beszélsz, hogy „ez vagyok”, és „az vagyok”, önmegvalósítottá kell válnom”, vagy „fel kell ébrednem”, vagy „tennem kell valamit”, az sohasem fog megtörténni.

    Ez a problémáidra is igaz. Amikor azt gondolod, hogy „meg kell oldanom egy problémát, felelősséget kell vállalnom”, a személyes énedre hivatkozol, és viszonylagos ideákkal fogsz előállni, amelyek további problémákba fognak belerángatni. Sosem fognak megoldódni oly módon. Emlékezz vissza a tapasztalatodra, és látni fogod, hogy amit mondok, az igaz.

    Amikor személyes éned használatával próbálsz megoldani egy problémát, úgy tűnhet egy ideig, hogy megoldottad. Aztán egy másik fog felbukkanni idővel, és úgy mész keresztül az életeden, hogy közben problémát, probléma után, probléma után próbálsz megoldani. Meg kell értened, és fel kell ismerned, és intelligens módon kell látnod. Intelligens módon kell rá nézned, és fel kell ismerned, hogy valahányszor önmagadról, vagy valamilyen a világban előforduló szituációról beszélsz, akkor a személyes énedre utalsz. Most, ha el tudnád kerülni a személyes ént, akkor nem lenne a kérdésed. Mivel ha felismered, hogy nem vagy a személyes én, akkor ki marad, hogy önmegvalósítottá váljon? Senki.

    Amikor az én eltakarodott az útból, mindenütt jelenvalósággá válsz. Én vagyokká válsz, nem ez vagyokká, vagy az vagyokká, csak én vagyokká. Most a te én vagyokod az univerzum én vagyokja, tudatosság, abszolút tudat, az én vagyok az igazi természeted. Rá kell ébredned! Ne beszélj róla! Ne valaki mást próbálj meggyőzni, hanem egyszerűen ébreszd rá magadat a tényre, hogy az én vagyok vagy, és mindig az én vagyok voltál! Ha csupán e következtetésre el tudsz jutni, semmilyen mondanivalód nem lesz az után.

    Mondd magadnak ebben a pillanatban, hogy „én vagyok”! Amint az „én vagyok”-ot kimondod, minden problémád megoldást nyer, úgymond, életed megoldódik, minden megoldódik, és boldog vagy, csupán az „én vagyok” mondása által. Érezd ezt! „Én vagyok.” Nem érzed gyönyörűnek? Semmi nincs, ami az „én vagyok” után következne. „Én vagyok”, és semmi más nincs. És még ha nehézségeid is vannak ezzel. Egyesek azt mondják, hogy „amíg a szatszangon vagyok, nagyszerűen érzem magam, de amint hazaérek, a világ magába szippant, és problémákba gabalyodok. Világi dolgokba keveredek.” Megint a személyes énedről beszélsz. Ez az, amire intelligens módon kell tekintened. Amikor azt mondod, hogy „[én] belekeveredtem a világba”, ki az én? Sosem azt mondod, hogy „az én vagyok bele van keveredve a világba”, mert amikor azt mondod, hogy „én vagyok”, jól érzed magad, nem? De amikor azt mondod, hogy „[én] belekeveredek a világba”, a testedre, az elmédre és az ügyeidre gondolsz. Amikor azt mondod, hogy „én vagyok”, az egész elmegy, és te szabaddá válsz.

    Amikor szatszangra jössz, valami történik. Nem hozol létre semmi újat, mert nincs semmi, amit létre kellene hozni. Egy felébredési folyamat zajlik, éppen úgy, mint amikor álmodsz, és az álom annyira érdekes és jó, és felébredsz, és ebben a világban találod magadat. Tehát ez az, amikor elkezdesz felébredni ebben a világban. Ráébredsz a tudatosság negyedik állapotára, és úgy tűnik másoknak, hogy e világi vagy, de nem vagy többé e világé. A test valóságosnak tűnhet mások számára, de te felismered és megérted, hogy nincs tested. Biztosíthatlak, megesküdhetek rá, megígérhetem, hogy nincs testem. És mégis rám nézel, és azt mondod, hogy „látom a testet”. Testként látlak téged. Úgyhogy megkérdezem tőled, „Ki lát? Ki látja a testet?” „Én.” „Ki vagyok én? Ki vagyok én, aki látja a testet?” Azután csönd van.

    Néhányan közülünk nehezen értik azt, hogy nekem nincs testem. Most, amikor a szatszangon a társaságomban vagy látszólag az történik, hogy a test tudatosságod kezd feloldódni, egyszerűen azért, mert megértem, hogy én nem vagyok a test. Próbáld észben tartani, hogy amikor a „társaságomban”, vagy az „én” szavakat használom, nem Robertre utalok. Robert egy ló segg. Így amikor azt mondom, hogy a társaságomban vagy nem magamra utalok, mert Robertként én semmi nem vagyok. De amikor az „én” vagy „magam” vagy „enyém” kifejezéseket használom, mindig a tudatosságra, a mindenütt jelenvalóságra utalok. Így a társaságomban vagy alatt azt értem, hogy a tudatosság társaságában vagy. Az én tudatosságom és a te tudatosságod között nincs különbség. Tudatosságként látlak, mindent tudatosságként látok.

    És ez megint egy kicsit nehezen érthető. Hogyan látom a tudatosságot? És az emberek megkérdezik: „Nem látod a testet?” De igen, látom a testet, de tudatosságként látom. És úgy vélem, hogy ezt egyetlen módon tudom elmagyarázni, hogy ha veszel egy hatalmas mozivásznat, és a vászonra képek vetülnek, testek, helyek, hegyek, dombok képei. A mozivászon mozivászonként van tudatában önmagának, és tudja, hogy az objektumok rá vannak vetítve. Tehát állandóan tudatában van, hogy ő mozivászon, és ugyanakkor tudja, hogy a mozivászonra képek és tárgyak vannak vetítve.

    Vagyis az van, hogy tudatosságként ismerem fel magam, de azt is tudom, hogy az egész világ, az egész univerzum szintén tudatosság, vagyis az Én. Minden az Én, és én az vagyok. Ez az, amit ez jelent. Ezért, mostantól fogva valahányszor hallod, hogy tanúságot teszek róla, hogy abszolút tudatosság vagyok, és tiszta valóság vagyok, szat-csit-ánanda vagyok, a végső egy vagyok, az én vagyok vagyok, nirvána, üresség, ez az, amire az én vagyok utal.

    Mindez az Én, és én Az vagyok. És az Én olyan, mint egy gigantikus mozivászon, amire képek vannak rávetítve. De tudatában vagyok a tudatosságnak és a képeknek. Tudom, hogy a képek hamisak, de látom őket. De az érzéseim, a gondolataim, ha van bármilyen gondolat, a tudatom mindig tudatánál van.

    Most mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nézhetek filmet, nézhetem a tévét, mehetek operába, részt vehetek sokféle dologban, de nem vagyok belebonyolódva semmibe. Szabad vagyok tőle. Másoknak mégis úgy tűnik, mintha bele volnék bonyolódva.

    Ez az, amiért nem mókás ott lennem. Az emberek képtelenek megérteni, hogyan tudok otthon lenni magamban. Mindenféle helyekre akarnak cipelni, vagy velem akarnak lenni, vagy sajnálatot éreznek irántam, mondván: „Robert mindig egyedül van. Gyakrabban ki kellene mozdulnia.” Hová mennék? (nevetés) Valójában semmilyen különbséget nem jelent, hol vagyok. Dana eljön időnként, és moziba visz. És utána szereti megbeszélni a filmet. És én nem tudom, mi történt. Sejtelmem sincs, hogy mi történik. (nevetés) Sejtelmem sincs, hogy mi történik.

    Az emberek a videóikról, erről a személyről és arról, színészekről és színésznőkről, Irakról és minden egyébről mesélnek nekem. De mit kezdjek mindezzel? Felfogom, hogy ez valószínűleg zajlik valahol. De nagyon homályos, akár egy álom. Teljesen tudatában vagyok a tudatosságnak. Minden más olyan, mint egy kicsi álom, ami valahol távol van. Úgyhogy akárhol lehetek.

    Például, felvett három ember, amikor jöttem. Hárman érkeztek a házba, hogy a szatszangra vigyenek. És amíg ott voltak embereket láttak, akik a szőnyegemen dolgoznak. Szivárgott a radiátor, és csupa víz lett a szőnyegem. De egész nap egy széken ülve figyeltem a történéseket, és teljesen boldog voltam. A boldogság nem távozik. Az emberek tudnak élni, vagy tudnak meghalni, vagy tudnak dolgozni, vagy akármit csinálni. Hogy tudnék boldogtalan lenni? Senki nem hal meg. Semmi nem rossz. Minden jól van. Hogy tudnék boldogtalan lenni? Ez lehetetlen.

    Amikor szatszangon vagyunk, történik veled valami, ami miatt te kezdesz így érezni. Most az emberek azt kérdezik tőlem: „Miért kellene ezt az utat követnem? Mert semmit sem csinálsz, semmire sem vagy alkalmas. Nincs jó kedved egy buliban, és nem szeretsz ott lenni, mert semmi teendőd.” (nevetés) Tehát miért kellene ezt az utat követnem?

    A fő ok ez: nem akarsz Isten lenni? Nem akarsz teljesen boldog és örömteli lenni, és univerzális lenni, úgymond. Ahol csak érzed, és érted, hogy „én vagyok az univerzum, én vagyok minden, ami létezik.” Én az vagyok, és békében vagyok. Teljesen boldog, teljesen örömteli vagyok.

    Mindenki fut a problémái után, próbálja megoldani és elvégezni azokat. És én csak nézek, csak figyelek, és ámulok, hogyan hiheted, hogy problémáid vannak? Miért gondolod, hogy valaki megsebezni próbál téged? Miért hiszed azt, hogy valaki hasznot próbál húzni belőled? Miért vagy sebezhető? És nem tudod, hogy miért.

    A válasz egyszerű. Mert azonosulsz a személyes énnel. Ez az egyetlen ok. Emlékezz, semmilyen problémát nem tudsz megoldani magának a problémának a megoldásával. Kipróbáltad és nem működik. Ahogyan mondtam korábban, „Amikor egy probléma megoldódik, valahol máshol egy másik bukkan elő.” Ennek sosincs vége. De amikor megsemmisíted az ént, amikor az elme nyugodttá válik és elpihen a szívben, a természetes állapotod, amit a negyedik állapotnak neveznek, az ébrenlét, álom, és alvás után, magától bekövetkezik. Magától megérkezik. Mint a nap, amelyet felhők takartak el. Csak egy bolond mondana olyat, hogy „A nap nem létezik, mert nem látjuk.” A felhők eloszlanak, és a nap megint ragyog, teljes dicsőségében és pompájában.

    Tehát ez van velünk. Be vagyunk borítva a tudatlanság felhőivel, ami arra késztet bennünket, hogy elhiggyük, hogy sebezhető vagyok, hogy megerőszakoltak, hogy valaki megpróbált felkavarni. Az erőszakolást nem szó szerint értem, hanem az elmédben. Valaki kihasznál engem, valaki megpróbál ezt tenni, vagy azt tenni velem. Ez mind hazugság. Önmagadnak teszed, mert tovább gondolsz az orrodnál. Megengeded, hogy gondolataid féktelenül rohanjanak. Gondolataid folyamatosan továbbvisznek, és félrevezetnek téged. Nem vetsz neki véget, megengeded, hogy történjen. Csodálod, hogy haragot, csalódottságot érzel, hogy kijössz a sodrodból? Mert nem vetsz véget ezeknek a gondolatoknak akkor, amikor kezdődnek. Ugyanez igaz a halál, vagy betegség, vagy bármi más gondolataira. Nincsenek ilyen dolgok. Semmi nem létezik, csak az Én vagyok.

    És gyakorolnod kellene a meditációnak azt a formáját. Amikor belélegzel, azt mondod, hogy „én”. Kilélegzel, azt mondod, hogy „vagyok”. Ha meditálnod kell, meditálj a légzéseddel együtt! El fog jönni a nap, amikor felébredsz, és nem kell majd csinálnod semmit. De addig a legjobbat tedd, amit csak tudsz. De ahogy a legjobbat teszed, amit tudsz, felismered, hogy a tudatosság vagy, és a tudatosság szeret téged, mivel te az ő sajátja vagy. Soha nem fog elhagyni téged sem elpártolni tőled.

    Ha nem tudsz semmi mást tenni, add meg magadat a tudatosságnak! Mit értek önátadás alatt, add fel az egódat, a problémáidat, az érzelmeidet, a félelmeidet, a frusztrációidat, a sebeidet, a haragodat! Add fel az egészet! Mondd, hogy „Vegye el azt a tudatosság!”

    Ha ezt túl elvontnak találod, add át az egészet nekem! Átveszem, megrágom neked, és kiköpöm. Tehát, amikor reggel felébredsz, és rosszul érzed magad, dühösnek vagy frusztráltnak érzed magad, mondd, hogy „Oké, vedd ezt el tőlem, Robert! Neked adom.” És én örömmel veszem le a vállaidról, könnyítve ezzel a terheden. Ha ez az, amit tenned kell, tedd meg!

    De semmiképpen ne ragadtasd el magad az érzelmeid által! Maradj középen, és figyelj! Figyeld, ahogy az érzelmeid uralnak téged! Figyeld, ahogy a félelmeid irányítanak téged! És figyeld, ahogy a haragod megjelenik! Ne próbáld leállítani, csak nézd, figyeld, nézd intelligens módon, és ismerd fel, ki az, aki dühössé vagy frusztrálttá válik! Az nem te vagy. De még egód sem, mert ego nem létezik. Nem a tested, mert test nem létezik. Nem az elméd, mert elme nem létezik. Következésképpen, mi gerjeszt téged haragra? Semmi.

    Olyan ez, mint a történet a zen szerzetesről, aki a szálláshelyén dühbe gurul időnként. Szerzetes társaiba beleköt, mindig talál valami sérelmet, mindig panaszkodik, siránkozik, mindig a bajaival traktálja az embereket, és igazán dühössé válik. Eladdig, míg szerzetes társa azt mondta neki: „Miért nem mégy el a Roshihoz, a szerzetesek főnökéhez, és kéred meg őt, hogy segítsen neked?” Mire ő azt mondta, hogy „Oké”, és a Roshi jó két mérföldre lakott az út mentén. Tehát lement oda, és elmagyarázta a helyzetét a Roshinak. Aki erre azt mondta: „Oké, ezt fogjuk csinálni, vedd a botomat, és tartsd erősen! Most amikor dühbe gurulsz, a botom emlékeztetni fog téged, hogy gyere el hozzám, és én meg foglak szabadítani a haragodtól.”

    Visszament a szálláshelyére, és azon az éjszakán igazán dühös lett néhány másik szerzetesre. Tehát a botra nézett, és eszébe jutott a Roshi, és elkezdett szaladni a Roshihoz. Egész úton kocogott, és végül odaért. „Mi a baj?” kérdezte a Roshi. „Dühös lettem” mondta ő. A Roshi azt mondta: „Mutasd meg nekem a haragodat!” Nos, a kocogás közben a harag eltávozott. Semmije nem volt, hogy megmutathassa neki, és azt mondta: „Most nem vagyok dühös.” „Menj vissza a szálláshelyedre - mondta Roshi -, amikor megint dühbe gurulsz, gyere és számolj be nekem róla!” Másnap megint dühös lett. Szaladt a Roshihoz, és ugyanaz történt, a Roshihoz futtában elszállt a haragja. „Hol van a haragod?” kérdezte a Roshi. „Eltávozott.” mondta. Ez így ment vagy huszonöt alkalommal.

    „Oké, elmondom, mit csinálj” mondta végül a Roshi az utolsó alkalommal. „Amikor visszaérsz a szálláshelyedre, vedd a botot, amit adtam neked, és amikor dühössé válsz, verd ki a bottal a haragodból az élő poklot!” És a szerzetes ezt annyira viccesnek találta, hogy megvilágosodott. Mert rájött, hogy ha venné a botot, és elverné önmagát, valódi Énje soha többé nem tudna dühössé válni. Csak a teste volt, ami mérgesnek látszott. És csak a huszonötszöri oda-vissza futás, és a Roshi válasza által nyílt fel a szeme, és vált megvilágosodottá.

    Tehát ez van velünk. Ne tekints a problémádra problémaként! Tekints rá sem-miként. Nem létezik. Megint, ha egód nem létezik, ha tested nem létezik, ha elméd nem létezik, hogy tudnál dühös lenni? Honnét jönne? Ki hozná világra? És ez igaz az összes többi problémára, amik hited szerint vannak neked. Csupán a példában mutatott nézéssel el fog tűnni, és rá fogsz ébredni igazi Énedre.

    Most térjünk át a kérdésekre, nyugodtan kérdezd meg, amit szeretnél! Ne zavartasd magad! Kérdezz arról, amiről beszélgettünk, vagy arról, ami zajlik az életedben, mivel mi egy nagy boldog család vagyunk, tehát ne zavartasd magad, kérdezhetsz bármit. Ki első?

    (hosszú csönd)

    R: Jó, mesélek valami másról. Említettem a telefonhívásokat, amelyeket eleinte kaptam. Még mindig megkérdezik tőlem az emberek, hogy „Mit gondolsz erről a szvámiról? Mit gondolsz erről az emberről? Mi a véleményed erről az emberről és arról az emberről? Miért ne lehetne más tanítókhoz is elmennem?”

    És igazán nem tudom, mit mondjak. Azt kell tenned, amit a szíved diktál. De elmondhatom, hogy minél több embert látsz, annál jobban össze fogsz zavarodni. Most engem nem érdekel, ha soha nem jössz vissza ide, mert nem keresek semmit.

    De ha találsz egy tanítót, akihez affinitást érzel, maradj nála egy időre. Mert ha egyik tanítótól a másikig rohangálsz, találkozóról találkozóra mész, teljesen össze fogsz zavarodni. Minden tanítónak megvan a maga helye. És te ahhoz a személyhez fogsz vonzódni, akivel együtt kell lenned egy darabig. Az egész attól függ, hol a tudatosságod.

    Megint beszélni fogok valamiről, mert kértek rá néhányan, hogy beszéljek róla. Korábban már beszéltem erről. De jó időnként újra meg újra feleleveníteni.

    Három típusa van a spirituális úton haladó embereknek. Az első típust keresőnek, a másodikat tanítványnak, és a harmadikat rajongónak nevezik.

    A keresők a legrosszabbak, mert sosem állnak le a kereséssel. Óra közben azon jár az eszük, kit fognak megnézni másnap. Soha nem állnak le. Ponciustól Pilátusig futnak, Indiába mennek tanítót keresni, Hawaiiba mennek egy másik tanítót megnézni, St. Louis-ba mennek, amikor egy másik tanítóról hallanak. És az, hogy keresők, hasznos egy bizonyos mértékig, mert jobbak azoknál az embereknél, akik nem csinálnak semmit, és emberieknek gondolják magukat. De ezer életen át is kereső tudsz lenni, és soha nem lesz vége. Ha olyan kereső vagy, aki valóban őszinte, és a szívedben valóban vágysz a felébredésre, el fog jönni az idő, amikor abbahagyod a keresést, és tanítvánnyá válsz.

    Most a tanítvány rátalál egy tanítóra, és amit csak tud, mindent próbál megtanulni tőle. De még mindig nem bizonyos, még kétségei vannak. Még mindig felteszi a kérdést az én én én, hogy „Mit nyerek belőle? Mit ad a számomra?” És idővel más tanítókhoz is el fog menni. De még mindig egy konkrét tanítónál marad és tanítvánnyá válik, de még nem annyira közelivé. Mivel ha meghallja, hogy egy másik tanító érkezik a városba, megy, és megnézi azt a tanítót is. És a tudatossága zavaros, természetesen. De közelebb kerül. Ha egy tanítvány a szíve mélyén igazán őszinte, és a szeretet, könyörület, jóság és kedvesség igazi érzéseit táplálja mindennel szemben, végül rajongó válik belőle.

    Most a rajongó a tanító tudatosságává válik. A rajongó elfeledkezik önmagáról. Lehet, hogy az órán mindenki megvadul, és galacsinokkal dobálják egymást, de a rajongó semmi mást nem lát, csak a tanítót. A rajongó feledékeny mindenre, ami az osztályban történik. Csak szeretettel és jó érzéssel van minden iránt. És érdekelt a tanítók jólétében, és végül megvilágosodik. Tehát a rajongó az, aki bárki másnál gyorsabban ébred fel.

    Gondolkodj el magadban, te melyik kategóriába tartozol? Hogy teljesen őszinte legyek hozzátok, jobb szeretnék körülöttem öt rajongót, mint tízezer keresőt.

    De most vissza a kérdésekhez! Nyugodtan tegyél megjegyzéseket! Ha azt gondolod, hogy egy szarházi vagyok, csak mondd meg!

    (hosszú csönd)

    SN: Robert, ez úgy hangzott, mintha úgy írnád le rajongókat, mint a bhaktákat. Hol maradnak a Dnyáník?

    R: Bhakták és rajongók és Dnyáník, ugyanaz. Egy igazi Dnyání az Én rajongója, és az Én mindenhol van. Tehát valójában ők bhakták és Dnyáník. A kettő ugyanaz. Igazából nincs különbség. (SN: Tehát azt mondod voltaképpen, hogy a Dnyání sok szeretettel bír.) Igen, ez feltétel, különben nem lennének Dnyáník. (SN: Nos, én törekvőre gondolok.) Nekik minden iránt tele kell lenniük szeretettel és jósággal és örömmel és békével. (SN: Vagyis valójában ez nem túl hasznos megkülönböztetés?) Ki teszi a megkülönböztetést? Az adnyání. Az a személy, aki nem bhakta, és nem Dnyání, az teszi a megkülönböztetést. De ha a rajongó még tud is ezekről a dolgokról, akkor Dnyánára törekszik, bhaktira törekszik, és végül eléri a célját, mert megtanulja fenntartani a nyugalmat. Nem nagyon beszél. Nem nagyon gondolkodik. Nem nagyon ítélkezik. Csak csendben van és figyel. És szemeit a tanítóra függeszti, ahogy az oroszlán is a nyúlra mereszti a szemeit. Semmit nem lát, csak a nyulat. Mindenféle történhet az oroszlán körül, de az csak a nyulat látja, amíg el nem kapja a zsákmányát. Tehát egy valódi rajongó teljesen azonosul a tanítóval, és olyanná válik végül, mint a tanító.

    SG: Robert, végére lehet járni ezeknek a fázisoknak egyetlen élet során?

    R: Igen, határozottan. Mindennek azonnal a végére lehet járni. Éppen most, ebben a pillanatban is. Csak fel kell ébredned. Nincs idő. Az idő illúzió.

    SK: Robert, úgy találom, hogy a spirituális tanítók, a spirituális irodalom gyakran tesznek különbséget a fokozatos út és az azonnali megvilágosodás között. És sok szó esik az ezeken a fázisokon keresztül való áthaladásról. Csak magamról tudok beszélni, nem tudok hivatkozni. Nem érzem magamat miatta rosszul vagy jól, vagy egyéb, csak éppen nem tudom értelmezni. (R: Mire nem tudsz hivatkozni?) Nos, csak az elképzelésre, hogy keresztülmész egy fázison a következő fázishoz, a következő fázishoz.

    R: Ez az adnyání számára van. (SK: Rendben.) Annak az embernek a számára, aki küzd. És természetesen valójában semmin sem kell keresztülmenni. De úgy tűnik, hogy az embereknek meg kell érteniük ezeket a dolgokat, hogy keresni tudjanak önmagukban, és képessé váljanak látni, hogy ezek honnét jönnek. És ez rettentően segíteni fog nekik. Lehet, hogy teneked nincs rá szükséged. De másoknak igen.

    SK: Arra az időre gondolok, amikor Ramana Maharshi elment Padi Mooni-hoz, és mondott valamit Ramanának arról... azt hiszem, Ramana azt válaszolta: „Te az Én vagy, ébredj fel!” vagy ilyesmi, és azt mondta, „Nem kell az összes fázison átmenniük.” És Ramana azt mondta: „Nos, lehetséges, de én nem tudok másról.” (R: Csakugyan.) Igen. Tudod, emlékszem még, hogy két gondolkodási iskola volt az áshramban, tudod. Azok, akik azt hitték, hogy fokozatos változásokon kell keresztülmenned, meg azok, akik az azonnali megvilágosodásban hittek. (szalag szünet, majd ugyanaz a tanítvány folytatja) ...ez nem teljesen felel meg az általad a te állapotodban mondottaknak, amit valójában nem tudnék boldogságnak nevezni bizonyos értelemben, mert eddig boldogság fölöttinek látszik, ami a szomorúság ellentéte. (R: igazad van.) A szomorúságnak még csak belépnie sem lehet abba az állapotba, amiben vagy, és ez csak valamilyen más dolog volna, bizonyos értelemben ugye? (R: Igazad van.) Nincs azonosulás.

    R: Tudok sírni egy temetésen, például, de tudatában vagyok annak, hogy ki sír. Mindenféle szomorúságom tud lenni, ha akarom, de igazából nem vagyok szomorú. Eltaláltad, amikor azt mondtad. Olyannak tűnik. (SK: Mint a nem-maradandó elme, valójában ez áll hozzá a legközelebb, ugye?) Igen, így van. Keresem a szavakat, hogy leírjam ezt. Mindig tökéletes boldogság van. De ez nem emberi boldogság. Nem játszanak benne szerepet dolgok. A legtöbb embernek a boldogság azt jelenti, hogy lenni kell egy személynek, helynek vagy dolognak, ami szerepet játszik a boldogságában. De az igazi boldogság esetében nincsenek dolgok, amelyek szerepet játszottak abban, hogy boldoggá tegyenek. Az a természetes állapot. És örökké abban az állapotban vagy.

    SK: A gyakorlat szempontjából észrevettem, hogy nem számít, milyen állapot jön fel, hajlandó vagyok megkérdezni magam, hogy „El tudom ezt engedni?” Tudod, mire gondolok. Megakadtnak érzem magam ebben, vagy annyira fontos számomra, hogy egyfajta érzelmi állapotban maradjak? És az igazi válasz erre az, hogy amúgy sincs semmi, amit tenni tudnál. Mivel jön, aztán megy, és annak észlelted.

    R: És mégis cselekedj úgy, mintha tenni tudnál valamit, jóllehet semmit nem tudsz tenni! Cselekedj úgy, mintha tenni tudnál valamit!  Ha például egy éhező embert találsz az út mellett, ne mondd, hogy semmit nem tudsz tenni, és ne hagyd ezzel őt magára! Adj neki egy darab kenyeret! Cselekedj úgy, mintha tenni tudnál valamit! (SK: De mondjuk az elme vonatkozásában felmerülő érzelmek, érzékek tekintetében semmi nincs, amit tenni tudnál.) Kivéve, hogy nézel, csak nézel, csak figyelsz és nézel. (SK: És még az is, hogy átváltoztatod valami olyanná, amiről azt gondolod, hogy teszel, ami nem az, amiről beszélsz.) Igen. (SK: Mint a Vipasszaná elvonulásokon például, megpróbálod az elmét kiművelni, ami figyel, de nem tudott az lenni.) Nem, ez nem az, ez túl van azon. De úgy végzed azt kezdetben, mint egy eljárást, egy folyamatot, mert az az, ahol vagy, az az, amit akkor csinálnod kell, tehát nem mondhatod, hogy rossz vagy jó. Éppen az, ahol most vagy. Egy másik dolog a következőnek megfontolása: ha látogatóként lennék itt, egy osztályban veletek, és soha nem látnátok újra engem. Kifejteném a legmagasabb igazságot, és elmennék. És mondanátok, hogy az milyen nagyszerű. De mikor kétszer vagy többször látlak benneteket egy héten, kezdelek elég jól ismerni benneteket, és minden, amit mondok, a növekedéseteket segíti, mert az az, amit mondanom kell nektek, amikor veletek vagyok.

    A rajongóknak, akik vele voltak, Ramana sosem fejtette ki az örök érvényű igazság részleteit. Normális személyként beszélt velük. A jólétükről, az egészségükről, a problémáikról érdeklődött, és ellátta őket gyakorlati tanácsokkal. Nem mondta, hogy „Semmi nem számít, mert semmi nem létezik.” (nevetés) Ők már tudják azt, de azon nem tudnak segíteni, hogy problémáik keletkeztek. Tehát egy gyakorlatias módon beszélt hozzájuk.

    SG: Robert, a múlt éjjel a partnerem, aki várandós… (R: A partnered várandós? Ki a felelős?) (nevetés) Nem tudom. (nevetés) A gyermek júliusban érkezik, legalábbis azt gondoljuk. Tegnap éjszaka egy várandós nővel együtt lenni egy nagyszerű gyakorlata annak, hogy semmit nem kell személyesnek venni. A hangulata öt percenként változik, bár tegnap éjszaka valóban nyugtalan lett a gyermek biztosítása miatt, és hogy honnan lesz rá pénz. A Bodhi fánál végzett munka nem túl sokat hoz a konyhára, és emlékszem az érzelmekben való elakadásra. Miközben azt csináltam feltettem a kérdést, hogy „Ki akad el az érzelmekben?”, de ez a test és ezek az érzelmek mégis elakadtak, és úgy látszik, van egy rész, amely csak figyelte azt valahogy, és van egy olyan rész, ami – nem tudom, az elvonulásának az útja vagy a nem látni akarásé, amibe ő belerángatott.

    R: Minthogy ővele élsz, segítsd őt a legjobb képességeid szerint! De legyél személytelen! Ne kötődj hozzá! Gyakorold a nem-kötődést! Mégis segítsd őt mindenben, amiben tudod! Légy kedves, gyengéd, és tedd a legjobbat, amit csak tudsz! (SG: Úgy látszik, akkor a legszeretőbb dolog biztosítást kötni, hogy segítsen a félelmein.) Nos, ha ezt szeretnéd, de ha csak kedves vagy vele, már ez segíteni fog. Ha gyöngéd és békés vagy, és megérted, hogy min megy keresztül. Már egyedül ez a gondját fogja viselni. De amíg érintett vagy, ismerd fel, hogy mindez honnét jön! Bele van bonyolódva a személyes énbe, és aggódik a teste és az ügyei miatt. Talán úgy tudsz ebben segíteni, ha azt mondod neki, hogy ne aggódon, mert Isten szereti őt, és gondoskodni fog róla, és figyelni fogja őt. És minden rendben lesz. Ez a fajta tanács segíteni fog neki. (SG: Már régen nem viseli túl jól.) Akkor csak maradj csendben, és mondd önmagadnak! De ha nyugodttá és békéssé tudsz válni, valami belül meg fogja mondani, hogy mi a teendőd. Tanácsot fogsz kapni az erőktől. Minél nyugodtabbá tudod tenni magad, annál békésebb leszel, annál inkább irányítani tudod az elmédet, annál nagyobb lesz a válasz. És tudni fogod, hogy mit kell tenned, és meg fogod tenni az összes érintett javára.

    SA: Robert, mondanom kell valamit. Nem tudom, kérdés lesz-e vagy sem. (R: Oké.) Nem tudom, hogy kijelentés-e, de néha úgy látszik számomra, hogy mindez nagyon intellektuális, annak ellenére, amit mondasz. Sokat beszélgetünk a folyamatról, az én kérdéséről, és minden ilyen dologról, és persze sokat olvastam, ahogy mindenki más, és bár nagyon kritikus vagyok Gurdjieffel, nagyon érdekel a tánc ideája, a munka, amit elvégzett. Fizikai munkára gondolok. Amint azt tudjuk, van táncolás más rendszerekben. És időnként úgy érzem, hogy majdnem fontosabb figyelmet szentelni a testnek, ahogy az életen keresztül mozog, és ahogy a napon keresztül mozog bizonyos módokon, és hogy ez tudattalan tudás, amit keresünk, annak megközelítése, amit keresünk. Maga a test tapasztalatokon megy át, ami megvilágosít bennünket, és ez egy más birodalomba tartozik, mint intellektuális spekulációink. Tudom például, hogy amikor táncolok, van egy hely Santa Monica-ban, Dance Home-nak nevezik, ahol van éjszaka, hogy ötven ember táncol magában egy fényekkel színezett sötét szobában. Számomra ez egy spirituális tapasztalat, mert mintha test-elme-szellem integrációnak látszana.

    R: Természetesen az átlagember nem tud egyedül otthon ülni és gondolkodni, mert őrültté válik. Tehát amikor táncolsz, és aktív vagy, az megakadályozza, hogy őrültté válj a gondolkodástól. Így amit mondasz addig igaz, amíg az érintett. De az egy viszonylagos síkon van, és emlékezned kell, hogy milyen testről beszélsz. A test mulandó, és te nem ugyanaz a test vagy, amely huszonöt évvel ezelőtt voltál. Nem ugyanaz a test vagy, mint öt évesen. Teljesen más test vagy, vagyis milyen testre hivatkozol? És a tested elég hamar öreg, és nyomorék lesz és ilyesmi. Tehát arra a testre hivatkozol? Az nem tud többé táncolni, nincs energiája, erőtlen, az ágyon kell ülnie egész nap, amikor a kilencven évet eléred, és így tovább? Tehát milyen testre hivatkozol? Miért összpontosítod a figyelmedet a testedre, mikor összpontosíthatod az Énre, amely soha nem változik? Elmúlhatatlan. Sosem született, és sosem hal meg. Állandó, és a te igaz természeted. Ha vele azonosulsz, örök boldogságot és örök békét találsz. De ha a testtel azonosulsz, ahogyan te csinálod, az megöregszik, és akkor mit fogsz tenni? El fog a halálának az ideje, és te csalódott leszel. (SA: Nem értem ezt a testtel való azonosulást. Ha valami, az eltávolít a testtől.) A testtel dolgozol, úgyhogy a tánclépéseidre kell gondolnod, és a táncodra kell gondolnod, és hogy jól érezd magad. Mindez testi működés.

    SK: Az sem lehetséges, hogy az ember az endorfinok felszabadulását az agyban tévesen szellemi tapasztalatnak ismeri fel?

    R: Természetesen nem. Az endorfinoknak, az agynak semmi köze az Énhez. Az Én az Én. Öntartalmazó, boldog, békés, és tudomás. Minden más mulandó, jön, és megy. A szabad választás az, hogy kivel fogunk azonosulni. A testtel vagy az Énnel? És ez a választásod. Ha a testet választod, akkor visszajössz, élet élet után, élet után, más testekkel, ugyanis ha a testtel azonosulsz, akkor nem csupán egy, hanem sok test van. Ennek sosincs vége. Megteremted a saját testedet, élet élet után, amíg el nem érkezik az idő, mikor megcsömörlesz a testtől, hogy aztán valódi spiritualitás kezdődjön.

    Másik példa: Mondjuk, szeretsz eljárni táncolni, és egy nap a táncból hazafelé jövet keresztülmész az utcán, és egy kamion kerekei alá kerülsz, és amputálni kell a lábaidat. Mit gondolsz arról a testről? Nincsenek lábaid, és nem tudsz táncolni. Ágyhoz kötötten csak gondolni tudsz arra, amikor táncoltál. Elpazaroltad az idődet.

    SA: Igen, de nem tudunk mindent az elmére is alkalmazni, amit a testről mondtál, mert az elme, ahogy magad is mondtad, csupán egy eszköz az elme meghaladására. (R: Igen.) Tehát, ha az elméről ez elmondható, és ezek a hozzáállások az elme irányában fenntarthatók, akkor a test-elme irányában szintén fenntarthatók, mert mindkettő illuzórikus.

    R: Természetesen. De a testet annak felismerésére használod, hogy nem vagy a test. Nem arra használod, hogy még jobban belebonyolódj a viszonylagos dolgokba. Arra használod az elmét és a testet, hogy megszabadulj az elmétől és a testtől, hogy ne legyél többé belebonyolódva. Ez az, miért figyeled magadat, nézed magadat, és kérdezed magad, hogy „Ki szeret táncolni? Ki szereti csinálni ezeket a dolgokat? Én. Ki ez az én?” És megint a személyes énedről beszélünk. Minden a személyes énhez kapcsolódik. Amikor a személyes én létezésének az ideáját eltávolítod, automatikusan bekövetkezik az igazi boldogság, és nincs kérdés ezzel kapcsolatban.

    Éppen, mint velem. Nem kell mérlegelnem, hogy táncolni szórakoztatóbb vagy az Énnek lenni. Nincs összehasonlítás. Nem tudom, mit mondjak. A tánc csak egy ideig tart. Mint ahogy az is, hogy művész vagy író vagy. Nagyszerű, de csak ideig tart. El fog jönni az idő, amikor már nem fogod tudni csinálni. Túl öreg leszel. Mi lesz akkor? Vissza fogsz emlékezni, és azt fogod mondani, hogy: „Ó, én művész voltam, nagy művész voltam, nagy író voltam, nagy táncos voltam, de nézz rám, most semmi vagyok.” És lehet, hogy öngyilkosságot követsz el, mert nem csinálhatod többé, amit szoktál. Mert teljesen belebonyolódtál a test tudatosságba. Ezért mondom, hogy találd meg a megszabadulást most, találd meg a szabadságot most, így nem kell keresztül menned ezen újra meg újra meg újra.

    SA: Robert, hogy egyeztethető össze ideáidnak ez az egész halmaza ezzel a csodálatos élettel, és hogy minden tevékenységnek elfogulatlan közreműködője légy?

    R: Nincs választásod. A cselekvéseknek, amelyeknek közreműködője vagy, meg kellett történniük. És elméd meg fogja tenni, ami a további közreműködésedhez szükséges. A szabadság, amivel rendelkezel, csakis a kérdezésre vonatkozik: „Ki vagyok én? Mi az én forrása?” És ahogy kérdezel, az életbe való belevontságod mértéke egyre inkább csökken, úgymond, és egyre boldogabb és boldogabb leszel. De ha nem kérdezel, akkor belevontságod egyre jobban mélyülni fog, és hamarosan azt fogod gondolni, hogy az a te életed. De megint, ahogy mondtam, egyre öregebb és öregebb és öregebb leszel, aztán egy napon holtan fogsz összeesni. És fel fogsz venni egy másik testet, és ismételni fogod az egészet megint. Ennek nincs vége. Amíg azt a koncepciót fel nem adod.

    SG: Robert, két olyan dologgal kapcsolatban van kérdésem, amit már megkérdeztek. Az egyik, amiről kezdetben beszéltél, hogy a szatszangra járva elkezdjük felvenni az érzületet, ami jelen van, és ugyanakkor az, hogy amikor valakinek a társaságában vagyunk, vagyis miközben mély érzelmeink vannak, azzá válunk. Volt egy kérdés a fokozatos ébredés, avagy hirtelen ébredés kérdésében is. A kérdésem a következő, ha alávetettek vagyunk az ilyen típusú érzelmeknek, szükséges-e dolgozni magunkon, hogy fokozatosan azonosuljunk ezzel, vagy az olyan valami, ami csak úgy hirtelen megtörténik, más szóval, nem idegesítjük fel magunkat, mert azonosulunk az érzelmekkel, és nem ismerjük fel, hogy ez hirtelen történik, vagy dolgoznunk kellene magunkon?

    R: Oké, ahhoz, hogy magadon dolgozz egyszerűen azt kell tudnod, hogy nem vagyok a test, vagy ezek az érzelmek. És ahogy azonosulsz a forrásoddal, minden gondot fogj viselni önmagára. Ne dolgozz az érzelmeken, mert valahol máshol fognak felbukkanni, ahogy korábban mondtam. De ha érzelmeid forrásán dolgozol, és felismered, hogy valójában nincsenek érzelmek először is, mert egyedül az Én van. És minél inkább a ráébredsz a tényre, hogy egyedül az Én létezik, és minden más hamis, annál inkább kezded elengedni magad. (S: Vagyis fokozatos?) Nem, attól függ. Ahogy állandóan dolgozol magadon, azonnal is felébredhetsz, és szabaddá válhatsz, de fokozatos is lehet. Rajtad múlik. Attól függ, mit teszel bele. Mindenki más.

    SF: Nem mindig van előzetes növekedés, mielőtt a Dnyání gondoskodik mindezen dolgokról?

    R: Egyeseknél van. Egyesek csak úgy felébrednek. Miközben álmodsz, van előzménye a felébredésnek? Vagy csak úgy felébredsz? Mindenki csak úgy felébred. Így van ez. Ha az Énben tartózkodsz, egy napon csak úgy felébredsz, és állj készen rá, és szabaddá válsz. Tehát ne gondolkodj előzményekben! Összpontosíts az Énre, és minden gondját fogja viselni önmagának!

    SN: Ha nem látunk haladást önmagunkban, ellenben állandóan azt látjuk, hogy felidegesítenek bennünket a körülöttünk lévő szituációk, nem kellene elengednünk azt, ami zavar bennünket?

    R: Állandóan figyelj, állandóan vigyázz, és állandóan összpontosíts az Énre, és senki nem lesz, hogy megkérdezze, kit zavar, vagy kit nem zavar ez! Csak tedd fel a kérdést, amikor a figyelmed inkább a zavarásra, mint az Énre irányul! De ha megfordítod a figyelmed, és energiád egészét az Énre helyezed, meg fogod látni, hogy utána mi történik. (S: A kérdésem az, hogy ez fokozatos?) Egyeseknél. Attól függ, mennyi időt adsz neki.

    SN: Csak éppen nem tudjuk kikapcsolni az érzelmeinket. Mert olyan tapasztalatokra tudok utalni, amit munka során szereztem, és olyan intenzitással megyek az irodába néha, és az emberek felcsattannak egymásra, hogy beleakadok. Utólag persze körültekintővé válok általában, aztán azt mondom magamban, hogy „Nos, tudatában vagyok valaminek?”, és fokozatosan magamban tartózkodok, fokozatosan nem azonosulva ezzel, vagy ez valami olyan, hogy egy nap hirtelen fel fogok ébredni?

    R: Ezért mondom, hogy amikor reggel először kinyitod a szemed, az az alkalmas idő arra, hogy dolgozz magadon. És kérdezd meg magadat: „Ki vagyok én? Hogy kerültem ide?” És hangolódj rá Énedre! Ha ébredés után rögtön ezt csinálod elsőként, utána az egész nap jó lesz, és nem lesznek ilyen problémáid. Nem csupán felkelsz, és rohanás dolgozni! Kelj fel egy órával korábban, ha szükséges! És lásd magadat annak, ami vagy, és ismerd fel az igazságot! Összpontosíts az Énre! Tedd fel a kérdést magadnak: „Ki vagyok én?”, és várakozz! Gondolj a forrásodra, összpontosíts az én vagyok forrására, vagy csak mondogasd magadban, hogy „én vagyok, én vagyok”, és aztán menj dolgozni! És változásokat fogsz látni, csodálatos változtatásokat.

    SN: Nos, amit elmondok, az nem más emberek társaságában van, hanem amikor egyedül vagyok. Amikor társaságban vagyok, arra hajlok, hogy ne uraljam a helyzetet, kivéve, ha olyanba kapcsolódok, amibe azok bevonnak.

    R: Nos, az később következik, de ha Éned társaságában vagy, és végzed magadon a munkát. Fel fogsz építeni egy erőt... (SN: Igen.) ...ami egész nap veled lesz. És az nem fog megtörténni. (SN: A központod elvesztésének az egész dolga az érzés elvesztése – te válsz elveszetté.) Ezért dolgozz magadon elalvás előtt, és amikor felébredsz! Ha helyesen csinálod, ez át fogja venni az életed fölött a hatalmat. És minden klappolni fog veled.

    SF: Robert, számomra még mindig zavaros ez az Énben való tartózkodás és felébredés. Az Énben tartózkodás nem gondolom, hogy tudást, vagy már az Énben levést, és aztán oda érkezést implikál. (R: Hmm.) Inkább egy az Én felé tett gesztus, mint például mély önkutatás jelentheti talán azt? Vagy vezethet ahhoz, az Énbe való megérkezés. Az egy természetes megérkezés az Énbe.

    R: Az Énben tartózkodni az én-vagyok tudomás, az én vagyokként lenni. Vagyis amikor azt mondod, hogy „én vagyok”, az Énben tartózkodsz. (SF: Köszönöm.)

    SN: Most, követni azt a forrásába, például, ha az ént önkutatással keresed, abban tartózkodsz, számomra abban lenni egyfajta állapotnélküliségnek látszik. A nemlétezéshez hasonló. Úgyhogy követni azt, mit értesz követésen? Mert az már nemlétezéshez hasonlónak látszik?

    R: Ne a nemlétezés miatt aggódj! Egyszerűen figyeld az ént, és figyeld, ahogy az a szívbe megy! (SN: Vagyis ez nem is annyira követés, csak úgy magától történik?) Magától történik.

    SF: Vagyis Robert, amikor, az „én vagyok”-on kontemplálok, ez éppen azt jelenti, hogy az Énben tartózkodok?

    R: Igen azt, ez ugyanaz. (SF: Amikor azt mondom, hogy „én vagyok”, ez az empirikus személy, aki használom az elmémet, és még mindig kettősségben vagyok? De az én vagyoknak ebben a kontemplációjában létezik a kettősség, vagy nem?) De igen, az elmédet használod. Amikor azt mondod, hogy „én vagyok, én vagyok”, meghaladod a személyes ént, és megnyitod magad a saját valóságodra. (SF: Vagyis akkor az énben tartózkodás zajlik?) Igen, az zajlik éppen akkor és ott. (SF: Köszönöm.)

    SK: Robert, mivel koncepciónk szerint nem az Én vagyunk, a miatt hibázzuk el a tényt, hogy állandóan az Énben tartózkodunk, és ez az, ami kimaradt ebből a beszélgetésből. Ahogy Ramana mondta, csak a kétségeink vannak afelől, hogy nem vagyunk az Én, de az igazság az, hogy mindig az voltunk. (R: Pontosan.) Vagyis csak olyat kell elveszítenünk, amit valójában még csak nem is birtokoltunk.

    R: Ezért megyünk keresztül mindezeken a nehézségeken, és játsszuk el mindezeket a játékokat, amíg fel nem ismerjük, hogy „az én vagyok az Én”. Aztán az az. (SK: És mindig az voltál. A másik csak egy hamis elme.) De ha nem látjuk, akkor ezeket a játékokat kell játszanunk, amelyeket az én talál ki, az ő szórakozása.

    SG: Robert, ha nincs tudomásunk az Énről, és az „én vagyok”-ot mondogatjuk, mi akadályozza meg, hogy papagájszerű ismétlés legyen?

    R: Nem lesz papagájszerű az ismétlés, ha a lélegzetedhez hangolod. Ha belélegzel, mondd, hogy „én”! Amikor kilélegzel, mondd, hogy „vagyok”!  Egy finom energia jelenik meg benned, és azt fogod találni, hogy békésebbé, nyugodtabbá válsz, és eléggé hamar el fogod veszíteni minden azonosságodat a test-elméddel, és az én vagyokként fogsz maradni. Ez segít. Próbáld ki!

    SG: Korábban, amikor erről beszéltél, az Énnel való azonosulásról, a forrással való azonosulásról is beszéltél. Az én tudatlan állapotomban valami olyan egyszerű dolog csinálása, mint a légzéssel összehangolt „én vagyok” mondása a legjobb, amit tenni tudok, hogy azonosuljak az úttal, amiről beszélsz?

    R: Nos, ez az egyik módszer, csináld! De akkor azt a kérdést is fel kell tenned magadnak, hogy „Ki gondolja magáról, hogy tudatlan? Ki hiszi, hogy ő nem az Én? Én. Ki vagyok én?” És ismét visszatérsz hozzá. Azt a módszert használd, amely a leginkább segít neked. Egyeseknek csak azt kell mondani, hogy az „én vagyok” a trükk. Másoknak szakadatlanul a „Ki vagyok én?”-nel kell dolgozni. A felébredéshez vezető leggyorsabb út az önkutatás.

    SF: Az „én vagyok”-on kontemplálás az az maga az önkutatás, Robert?

    R: Igen, az. Persze, hogy az, határozottan.

    SF: És voltaképpen csak emlékezet kérdése, amit Richard mondott? (R: Igen.) Ramana azt mondaná, hogy „mi az Én vagyunk, csak nem emlékszünk rá, úgyhogy dolgoznunk kell ezen.” És amikor önkutatást használunk, aminek természetesen különféle formái vannak, amit különösen alaposan elmagyaráztál, nagyon szeretem ezt, „én vagyok”, mert látok némi mozgást. Nem tudom, hogyan lehet elmagyarázni. Egy hiteles energiamozgás, amikor az én vagyokon kontemplálok, köszönet ezért, nagyon-nagyon köszönöm.

    R: Hmm. Örülök, hogy ez működik nálad, de bánj óvatosan ezekkel a dolgokkal! Ne válj olyanná, mint az a Santa Cruz-i hölgy, aki felhívott engem! A hölgy orvos, és a sürgősségi osztályon operált. És mindent abbahagyott, és felhívott engem, és azt kérdezte: „Operáció közben az én vagyokra kellene összpontosítanom, vagy most csak feledkezzem el az én vagyokról?” Kíváncsi lennék, hogy mi lett a pácienssel. (a tanítványok nevetnek)

    SN: Robert, amikor önkutatást végzünk, az a kezdő lépés voltaképpen, hogy megkeressük az ént. Amikor az énben tartózkodás érzését kifejlesztjük, nincs túlságosan nagy szükség az önkutatásra, mert egyenesen a tartózkodásba megyünk.

    R: Az önkutatásnak nincs kezdete. Ha a „Ki vagyok én?”-t végzed, az nagyon erőteljes. Egyszerűnek tűnik, de nagyon-nagyon erőteljes. Mindössze annyit kell tenned, hogy felteszed a kérdést, hogy „Ki vagyok én?”, szünetet tartasz, és megint kérdezed, hogy „Ki vagyok én?” Soha ne válaszolj! Hanem folyamatosan mondd, hogy „Ki vagyok én? Ki vagyok én?” Végül, történni fog valami.

    SN: Én azt mondom, ha kifejleszted az én-tartózkodás érzését, majdhogynem figyelni tudod magad, ahogy ki-be járkálsz az állapotokba, majdhogynem meg tudod figyelni magad, hogy „Most az egóval azonosulok”, és azt mondom, hogy az önkutatás abba az állapotba kell, hogy vigyen téged, de amint megvan annak egy érzése, akkor közvetlenül oda mész.

    R: Ha az Énben tartózkodsz, ott nincs ego, hogy figyeljen, mert ott csak az Én van. Az egót az elmével figyeled, nem az Énnel. Vagyis ha az Énben tartózkodsz, semmi más nincs. Elkészültél. Megfőttél. Minden más az elméé. Tehát, amikor azt mondom, hogy „tartózkodj az Énben”, úgy értem, hogy felejts el mindent, és legyél az Éned. Semmi nincs, amit tudni kell ezen a ponton. Csak legyél az Éned!

    SF: Robert, nem értem a légzés szerepét az én vagyokkal kapcsolatban. (R: Nem érted?) Nem, hogyan alkalmazod?

    R: Belélegzel, azt mondod, hogy „én”, kilélegzel, azt mondod, hogy „vagyok”, a légzéseddel együtt, amikor belélegzel, kilélegzel. És egy idő után észlelni fogod, hogy a légzésed kezd lelassulni, és az én vagyok közötti tartamok egyre hosszabbakká válnak. És elég hamar bele fogsz veszni az én vagyokba magába. És tudatossággá, én vagyokká fogsz válni.

    SG: Robert, arról beszélsz, hogy a légzés lelassul a meditáció miatt, ez most gyakran történik, hogy úgy tűnik, hogy tudatában vagyok a testnek, és a szív úgy tűnik, hogy megáll, és tudatában vagyok, hogy nem lélegzek. Aztán visszalökődök a testbe.

    R: Ez az egész az elme, az egész az elméből jön. Lépjél túl ezeken a dolgokon! Ne figyelj rájuk! Kutasd, hogy „kihez jön az?” és lépj túl rajta! És tartózkodj az Énben! Nézd, nem kellene túlságosan elveszni az eljárásokban és módszerekben. Emlékezz, eljárások és módszerek valójában nem léteznek. Csak az Én létezik. Használd a módszereket és eljárásokat egy szemernyi sóval! Próbálj az én forrásában maradni, és válj szabaddá!

    Úgy veszem észre, hogy minél többet beszélünk erről, annál több szó esik eljárásokról, elveszhetsz az eljárásokban. Legyél csöndben, és tudd, hogy az én vagyok az Isten! Vagyis, ha az elmét csöndben tartod, gyorsabban válsz Istenné. Tehát ne elmélkedj az eljárásokon! Végezz eljárásokat, ha szükséged van rá, de gyorsan lépj túl rajtuk! Hagyd el őket, és tartózkodj az én vagyokban!

    SK: Robert, azt gondolom, Niszargadatta mondta, hogy a Bölcs a leírását, nem a receptjét adja a valóságnak. Nem ír elő számodra semmiféle tennivalót. E célból orvoshoz mész. Elmondja neked, hogy az hol van, vagy hogyan van, és azt neked kell felismerni, amikor látod. Mert a valóság mindig ugyanaz, és amikor látod azt, ez az, hogy mikor látod azt.

    R: Érdekes megjegyezni, hogy amit mondasz, igaz, de érdekes észrevenni, hogy Niszargadatta és Ramana e szavakat az új tanítványoknak akkor mondta minden alkalommal, amikor jöttek. Azután elmennek. Aztán újak jönnek, és felteszik ugyanazokat a kérdéseket, ők pedig megadják ugyanazokat a válaszokat. És ez az, ahogyan a könyvek íródtak. De mit tettek ők a közvetlen tanítványokkal és rajongókkal? Emberként viselkedtek velük. Tudod, miről beszélek? (SK: Igen. Nos, csak bizonyos módon tudom a szavaidat értelmezni, és nem volt lehetőségem megismerni, de teljesen érthető.) Persze, ezért mondtam korábban, hogy ha mint vendég lennék itt egy ideig, teljesen és maradéktalanul feltöltenélek az abszolúttal. Mert az azt követő jó pár évig nem látnál engem. De amikor egész idő alatt látnom kell téged, és a gyakorlatodról beszélsz nekem, ami folyamatban van, és beszélgetnünk kell, ami normális. Nincs vele semmi baj.

    SG: Még jelenhetünk meg vendégként. (a tanítványok nevetnek) Tarthatnánk igazság órát.

    R: Minden alkalommal azt tartok, amikor benneteket látlak. Milyen igazságot keresel? Megkaptad, csupán mert itt vagy.

    SF: Robert, Ramanáról azt olvasom, nos, ott nem annyira önkutatás volt voltaképpen, hanem sokkal inkább rajongás. (R: Pontosan.) Főként a test, vagy a Mester jelenléte iránti rajongás. (R: Igen, így van.) És többet kaptak belőle, mintha tanított volna?

    R: Igazad van. Ezért szoktam elmesélni időnként a történetet a rajongóról, aki a (Ramana) legyezőjét működtette. Ramana mellett állt, és negyven éven át működtette a legyezőjét. Aztán egy napon holtan esett össze. Ramana ránézett, és azt mondta a rajongóknak, „Ő már teljesen megfőtt. Nem tér vissza többé.” (SF: A Ramanáról szóló leírások bizonysága szerint is az volt rájuk a hatása. Láthatóan, hogy mindannyian rettentően elmélkedtek rajta.) Igen, így van. (SF: Gondolom, az egy minőségi út, amely a Dnyání felé vezet?)

    R: Igazad van. Ez az, amiért az a bhakta és a Dnyána kombinációja. (SF: Szemlélődés a Mesteren, az ő fizikai formájában, mellette állva, a közelében.) Ez nagyon igaz. (SF: Azt gondolom, hogy mindez a Dnyání és az ő tanítványai vagy rajongói jelenetének a része.) Igazad van.

    SV: Isten, Guru, Én. (R: Mi az?) Isten, Guru, Én?

    R: Isten, Guru, Én, így van.

    Ezért mondtam korábban, hogy nem tudom Horat, itt lennél-e vajon. Azt mondtam, inkább volna velem öt rajongó, mint ötezer néző, kereső, kereső és tanítvány, mert az öt rajongó megvalósítottá válna ebben az életben. A többi csak keres, néz. Tehát teljesen igazad van.

    Egy nyugati számára nehéz ezt megérteni, mert egy nyugati egója nagyon nagy, nem számít, mit mondasz.

    (hosszú csönd)

    Om, shanti, shanti, shanti, om, shanti.

    A csönd a legnagyobb tanító.

    Legyen gondod rá, hogy szeresd magad, hajolj meg magad előtt, hogy imádkozz magadhoz, imádd magadat, mert Isten a benned lakó te. Szeretlek. Béke.

    (a felvétel véget ér) [TOC]

Kategória: Robert Adams | Hozzáadta:: nisargadattin (2014 Június 07)
Megtekintések száma: 283 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/3
Összes hozzászólás: 1
0
1  
koszonom

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]